Zoknit akarok rágcsálni!

Mamó már szerdán nagyon fáradt volt. De a munka mennyisége csütörtökre sem csökkent, sőt, csütörtökön a túlóra után még egy találkozóra is bent maradt a munkahelyén (eredetileg úgy tervezte, hogy előtte hazaugrik, vagy apu és Morzsi látogatják meg, de sok volt a munka, és főleg nehéz), és este fél hét lett, mire végre először megpillanthatta Morzsikát. Apu és Morzsi bejöttek autóval Mamó elé, mert tömegközlekedéssel csak nyolcra ért volna haza.

De ami sok, az sok. Morzsika egyáltalán nem az a boldog, lelkes, vízilónyi szájacskát tátó, örömteli baba volt, aki majd kiugrik apu kezéből, mikor Mamó végre hazaérkezik délutánonként. (Igaz, Mamó sem az a Mamó volt, aki általában kettő és négy közt valamikor hazatér, és ölbe veszi Morzsit. Egy megviselt, reménytelen, önálló gondolkodásától és véleményalkotó képességétől megfosztott, igénytelen, sokdioptriás, középszerű, zúgó fejű, kimerült kelet-európai köztisztviselő volt az, aki épp beült a kocsi hátsó ülésére, és próbálta Morzsikát megpuszilni.

Morzsika azonban nem örült. Mi az, hogy nem örült?! Ha tudott volna beszélni, most csak úgy szidta volna Mamót. „Hol voltál?!” „Miért késtél ilyen sokat?! Már nagyon vártunk!” legalább egy ilyen komolyságú halandzsamondatot morgott végi Mamóra, abszolút egyértelmű intonációval. És elfordította az arcát!

Mamó álla leesett. Ez a napnál is világosabb volt. Morzsika TUD dorgálni. És meg is dorgálta Mamót. Amiért nem vele töltötte a délutánt. Egy tíz és fél hónapos kisfiú igenis megharagszik! (ez volt az első szidás, amit Mamó Morzsitól kapott. Vajon a nem dolgozó anyukákat mikor feddi meg először a gyerekük?)

Mamónak csak sokára sikerült kiengesztelni Morzsit, akinek a haragját az is tetézte, hogy apu nem hozott neki ennivalót, és közben dugóba került a család és nem a szokásos negyed-félórába telt a hazafele út… És ez még csak csütörtök volt. Még hátra volt a péntek, a két nap regeneráció helyetti negyvennyolc órás fejfájás, a kedvtelenség magaslatai, és minden, ami munkahelyi és gazdasági kérdésekkel kapcsolatos, de amire nem kéne kilobájtokat pazarolni, mikor Mamó alig bír a sorstól kiimádkozni egy kis időt, hogy írhasson (aztán már nem is emlékszik, hogy miről akart írni). Minden, amit nem fog Mamó elmesélni, mert nem szeretné blogjának hűséges olvasóit elveszíteni… Maradjunk annyiban, hogy Mamó egy héttel később  újra összeszedte megmaradt erejét, és most megküzd a magánéletéért, megint leül valahogy írni. Kicsit izgul, mert a múlt hét végére már annyira fásult és fáradt volt szellemileg, hogy elfogytak a gondolatai és nagy, zúgó, szürke, sajgó csend költözött a fejébe. Ez volt a vészjelzés. Hogy már nemcsak munkaidőben nem tud az lenni, ami. Hanem utána sem, otthon sem. Mert már nem marad rá szellemi ereje, energiája.

Morzsika dorgálása, a zúgó fejfájás ÉS a gondolatok, az eredetiség, az ötletek halála épp elég komoly jelzés volt. Zolinak már nem volt kivel szót váltania a hétvégén… Mamó nem bírt a számítógépre nézni, nem bírta elnézni Morzsika szokásos csínyeit (például mikor kiüti az ember kezéből a tele kanalat, felfordítja a tejjel teli üvegét, kipróbálja, hogy meddig tud egyhuzamban ordítani, de nem is tudja, hogy miért bömböl, stb.), Mamó nem bírt Mamó lenni.

Mamó szombat este a fürdőszobában magányba gubbasztva, közönybe burkolózva várta, hogy valami csoda történjék. Mindegy mi, csak hozzon változást! Már az is jó lenne, ha egy hangszigetelt, burkolt szobává változna a fürdőszoba és Mamó elordíthatná magát, hogy ELÉG VOLT!  De semmi ilyesmi nem történt. Mamó nézegette magát a csap fölötti tükörben, és próbálta eldönteni, hogy ő most tulajdonképpen gyáva, vagy belátó, középszerű, meghunyászkodó, kis átlagsenki, vagy csak korhű, realista értelmiségi, netán depresszióban szenvedő friss anyuka, vagy csak rettenetesen fáradt és reménytelen munkavállaló, Európa pampogó parazitája, netán a civilizált életforma vesztese, vagy MI Ő? És mit kéne tennie?

Mikor már egy ideje nem jött rá, feladta (csak mert belefáradt), és kitántorgott a fürdőszobából. És akkor a folyosón szembejött VALAMI MÁS. A hálószoba ajtajánál, ott egész lent, lábszármagasságban kezdődött egy szép, kis, sötétszőke buksi fejecskével, aztán egy fürge kis babában folytatódott, aki úgy kisirült az ajtón, mint egy tigriskölyök. Ez utóbbira abban is hasonlított, hogy négykézláb volt, és a szájában szintén tartott valamit (na, nem zsákmányhúst). Mamó csak nézett ki a fejéből, mikor a kis szőke tigrisbaba talpra állt, közelebb ment Mamóhoz, majd leült eléje a földre. Félig mezítláb volt, az egyik kezében ott volt a kék-fehér csíkos zokni, amit épp a szájából vett ki.

Mamóban máris felébredt a kiigazító hajlam, nyúlt, hogy elvegye a kisgyerektől a zoknit. De Morzsika erősen fogta, majd a szájába vette újra. Ez is egyértelmű volt: foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Hát persze, ez a trieri boltban vett speciális babazoknija, aminek csúszásgátló szilikon van a talpán. Amit olyan jól lehet rágni, foggal tépni. Morzsika már hónapok óta nagy szakember a saját zoknijának, cipőcskéjének a lerángatásában. Sőt, hét hónapos korában a nadrágját is lehúzta egyedül, amíg Zoli és Mamó nem nézett oda! Be is dobta az ágy mögé. (Szerencsére ezt nem sokszor csinálta.) Most meg a zoknit… De közben Mamó megszerezte, és már húzza is vissza a kis babalábra. Csakhogy Morzsit nem kell félteni, ő tudja, hogyan kell azt lehúzni. Máris rágja ismét.Mérkőzés indul...

Mamó újabb kísérletet tesz. Morzsika kismalacosan felvisít, azzal a sivításával, amit olyankor hallat - már kb. tíz napja-, amikor Mamó vagy Zoli épp visszaveszi tőle az apu számítógépegerét, a Mamó spanyol nyelvkönyvét, a mosatlan narancsot, az elcsórt glicerinszappant, az apu házipapucsát, a fürdőkádlefolyó szűrőjét, az utolsó ép telefont és a telefonszámlát. Aha, Mamó érti már:

„Zoknit akarok rágcsálni!” – nyüszíti a félig mezítlábas kis szőkeség, és ártatlan nagy sötétkék szemeiből máris pattognak a könnyek. Mamó, aki máskor átlát a szitán, most már félig vak a sok monitornézéstől, és átvitt értelemben sem bírja tovább, odaadja Morzsi kezébe a nyálas, szilikontalpú zoknicskát.

Három nappal később is somolyogva gondol vissza arra a kis, félig mezítlábas őszinteségre a folyosón. Igazából irigyli. Szeretné, ha valaki megkérdezné tőle, hogy ő, Mamó mit szeretne. De már nem is tudja igazán, elmondja-e. Úgysem hallgatnak rá. Ha esetleg mégis megkérdezné valaki, majd azt fogja mondani „Zoknit akarok rágcsálni!”

Ui.:

Hű, Mamó nem bír lépést tartani Morzsival! Mire ez a történet leíratott, Morzsi régen továbbfejlesztette a dolgot, most már nedves babaruhát rágcsál. Mamó ma szépen kiteregette Morzsika kimosott ruhácskáit, és épp az utolsó zokniknál tartott, mikor a közelben sertepertélő Morzsi egyszerűen odaballagott, lehúzta a szárítóról a saját narancssárga blúzát, majd leült a földre és elkezdte rágcsálni…

Mamó pedig ezennel ígéri a még el nem riasztott olvasóknak, hogy a továbbiakban mindent megtesz szellemi kapacitása és szeme világa megőrzéséért, és nagyon igyekszik majd ennél színvonalasabb naplójegyzeteket írni. Aztán, ha már semmi remény nem marad, még mindig leülhet a földre babazoknit rágcsálni…

Kanálkrízis

Kanalainknak szerfelett színes voltáról már régóta kívánok zengeni, de most végre meg is teszem! November óta próbálkozom családunk kanálkrónikájának kikilobájtosítására, de most, hogy itt az éjfél, és végre szombat van, senki sem állhat utamba, irgum-burgum!

Az egész úgy kezdődött, hogy mikor Morzsi még belülről tágította Mamó karosszériáját, és Mamónak volt ideje babaszaküzletek katalógusait lapozgatni, akkor Mamó fogadalmat tett. „Márpedig nálunk nem lesz tele a lakás színes műanyag cuccokkal a gyerek kedvéért”, vagy: „Majd mi leszünk azok a szülők, akik giccsmentes háztartásban is fel tudnak szépen nevelni egy gyereket!”, vagy: „Nálunk aztán nem fogják a lakást elözönleni az emberi ruhába öltöztetett plüssállatok, nem lesz minden evőeszközön Micimackó, és majd a gyerek is abból eszik, amiből mi.” Vagy valami ilyesmi. Szóval Mamó besokallt a gyerekholmi-tervezők rajzfilmes fantáziájától, és eltökélte, hogy Morzsi majd mindenből a normális, felnőttes verziót kapja, és megtanítják majd azzal bánni. „Méghogy műanyag kanálra költsünk!?”

Csakhogy Morzsika nem egy forgatókönyvet átírt már, többnyire kedvezőbb végkifejletűre. Mert Mamó pár hónappal később belátta, hogy egy enni tanulgató baba ínyét és szájpadlását felsértheti a fémkanál, az olcsó eldobható műanyag pedig még rosszabb sérüléseket is okozhat, ha a fogzó babuci netán keményebben beleharapna, vagy valami módon eltörné. Így aztán megjelent a konyhában az első két színes, törhetetlen műanyag babakanál.

De a Morzsika etetésében oroszlánrészt vállaló Zoli más méretű gyerekkanalat vélt jónak, ezért megjelent még pár színes kanál, ezúttal rajzfilmfigurák nélkül, de hosszú nyéllel. Most így pár hónap távlatából megállapítható, hogy Morzsika húzta a rövidebbet, mert mikor magához ragadja ezt a kanalat, ajjaj, hát ezzel a kanállal enni számára olyan, mintha egy felnőtt egy jó hosszú nyelű levesmerőkanállal próbálkozna. Ugye, hogy nem könnyű beletaláltatni a szájunkba?

Aztán a jó ég tudja, hogyan, a hőre színt váltó kisebb kanalak mellé megjelent még pár, ami nem vált színt, de pöttyös, és ugyancsak figyelemfelkeltő. Eleinte Zoli nem szerette, de most, hogy Morzsika a ködöt is megenné, jól jön, ha picit nagyobb fejű kanállal lehet etetni. És ennek is olyan jól rágcsálható anyaga van. Sőt, van belőle olyan is, ami igazából villa. De nem szúr, mert kanálszerű villa.

Ha már összegyűlt egy egész esküvőre való gyerekeszcájg, megjelent nálunk is a kanálhármasszabály. Ezt én nagyon gyakran alkalmazom. Zoli a laboratóriumi babatáplálás híve, nála ez a módszer nem működik, de a vacsorák általában velem zajlanak, a fenti hármasszabály szigorú betartásával. Ez rém egyszerű, nem kell megijedni.

Arról van szó, hogy már október óta három kanállal eszünk. Egy van a mamánál, egy Morzsinál, és egy mindig épp a földön. A játék fő szabálya, hogy mindig épp az a kanál a legérdekesebb, ami a Mamónál van. Akkor is, ha teljesen egyforma a Morzsinál levővel. Ez ugyanis csak akkor állítható teljes bizonyossággal, ha Morzsi leellenőrizte és jóváhagyta. Aztán ha ez megesett, Morzsi laza mozdulattal a válla mögött hátraejti a kanalat. Vagy egyszerűen elengedi, mehet a földre, elvégre átesett az ellenőrző rágáson. A speciális ellenőrzős rágáson is, ami abból áll, hogy a nyelét rágjuk meg.

Igaz, hogy néha az ifjú tesztelő elfelejti, hogy a padlóra szánt kanalat már ledobta, és ledobja a másodikat is, amit eredetileg csak hadonászás, meg fogínydöröszölés végett markolt fel ádáz módon. ((Megjegyzés: Néha a hadonászás nevű hadművelet olyan jól sikerül, hogy a Mamó kezében lévő kanál tartalmát is sikerül a padlóra vagy Morzsika halántékára küldeni. Ma ellenben a füle lett spenótos, meg a haja. Hajjaj.))

Az is előfordult már, és többször is, hogy ugye, a földön volt már a két említett kanál, Morzsika azonban nagyon lendületbe jött, és a vajszívű, gyerekkényeztető, gyenge (puhány!) Mamó kanalát, a harmadikat is megkaparintotta. Rágcsálta is bőszen, de azért szép szabályos időközönként tátott egy vízilószájacskát, ahová Mamónak a következő falatot kellett volna villámgyorsan behelyeznie. De Mamónál nem volt már kanál! Morzsika ádázul szorította a megszerzett kanál fejét, vagyis azt, meg benne a főzeléket, és rágta tovább a nyelét (de nem a főzeléket). És közben újra meg újra tátotta a száját. Végül pedig ingerülten nézett Mamóra, hogy miért késik a következő falat. Méltatlankodása még nagyobb lett, mikor a vigaszkanalat, a rágható nyelű harmadikat Mamó megpróbálta kivenni a kezéből. „Nem, ez a kanál nálam marad!“ – gondolhatta Morzsi. „Akkor mégis mivel etesselek?” – gondolta Mamó.

Ha Zoli lett volna a szolgálatos etetőművész, ő már régen visszaszerezte volna a kanalat, és máris tömné a gyereket, akinek arca is, keze is tiszta volna. De Mamó ma nem akart erőszakoskodni Morzsikával, ezért elkönyvelte, hogy veszített, és elment hozni egy új kiskanalat. A hármasszabályt ezennel megszegték, négy kanálra bővült.

................................................................................................................................................................

A kanalak azonban másféle miniválságokat is szülnek. Morzsika nagyon szereti a kanalakat. Valahányszor Mamó odaad neki egyet, hogy rágcsálja, míg arra várnak, hogy hűljön az étel, mindig mondja is a babának: „kanál” (általában más tárgyakat is néven szólít, mikor Morzsinak odaadja, hátha a bubec megérett a nyelvtanulásra). Múlt szombaton viszont leesett Mamó álla, mikor az ebéd előtt átadott piros kanalat Morzsika úgy vette át, hogy visszaszólt Mamónak: „Ka!”

De ez a borzasztó, perfektzionista Mamó kijavította! „KaNÁL”. Morzsika, aki halandzsázni már hosszabb szövegeket is tud, egyszerűen nem volt hajlandó még egy szótagot formálni. „Ka.”- mondta ismét. „Kanál” – így a mamája. Morzsika ilyenkor általában feladja a próbálkozást, hallgatagon elkönyveli, hogy „majd máskor kimondom”, de ez alkalommal jókedvűen próbálkozott tovább. Mamó nem hisz a szemének, fülének: „Kagáŋ.” – mondja Morzsi (a nyelvészek kedvéért hozzáteszem: nganaszán ng-vel).

Hát jó, legyen akkor „kagán”. Mamó emlékei szerint ez ugyan valami török méltóságnév lehetett, de elfogadjuk evőeszköznek is. Mamó boldog, hogy Morzsi hajlandó volt többször is próbálkozni, Morzsi meg boldog, hogy végre a kanál megtöltve a szájában landol.

............................................................................................................................................................

Azóta eltelt egy (hááát, főleg szakmai) kihívásokban bővelkedő hét, de ma délután Mamó ismét kettesben Morzsival, és ugyan hol, ha nem a konyhában? Ugyanis Morzsika pár napja nagyétvágyú lett. Egyik napról a másikra kétszer annyit eszik, mint egy hete. Sebaj, egyelőre csak egy helyes kis babapocak jelzi a dolgot, de Morzsika újabban több kilométert gyalogol a konyha és a nappali közt, szóval ledolgozza a harmadik adag császármorzsát, müzlis túrókrémet stb. Szóval üldögél az etetőszékében, a kajára várva, mikor Mamó végre elkezdi a rituálét. Nyálazó/Előke fel a gyerek nyaka köré (nem egészen tiltakozásmentesen), lábosalátét elő az asztalra, kisláboskácska (vagyis a baba nagyon kis lábosa) rá, és a három kanál a Mamó kezében. Mikor az elsőt átadja Morzsinak: „Ka!” – mondja boldogan, mosolyogva Morzsi.

Mamó ismét elkezdené a nyelvgyakorlást, hogy hátha legalább a kagánig sikerül eljutni ma is, de nem. Morzsika még egyszer-kétszer eljut addig, hogy „ka”, aztán elkeseredik. Mamó észbe kap, ja akkor hát jöjjön a spenótfőzelék! Morzsika többé nem mond semmit, eszi lelkesen, míg el nem kezd jóllakni, és egyéb dolgokra is figyelni. Ekkor újra megkaparintja Mamó spenóttal tele kanalát. A másik kettő már a földön. Morzsika már dagasztja a spenótot, a kanállal hadonászva szépen bezöldezi az orrát, a homlokát. Aztán elejti a kanalat, de már amúgy is elfáradt kissé, amit onnan tudni róla, hogy ilyenkor veszettül dörzsöli a szemecskéit. Aha, most is. Ezért sötétzöld a szemhéja, homloka és a haja. Meg a rajta levő összes ruha.

Mamó nekilát nedves kendővel letörölni a gyereket, de ez ugye természetesen tiltakozást vált ki, Mamó pedig elköveti azt a hibát, hogy a Morzsi arcát törli meg először. Morzsika viszont tiltakozásképpen megint megdörzsöli a képét – a jó spenótos minimancsaival. Mamó kezdi elölről a székbenülős mosdatást. Végül feladja, mert az ökölbe szorított kezecskéket nem tudja rendesen spenóttalanítani. Ölbe veszi Morzsit, irány a fürdőszoba. Morzsi hálásan öleli át Mamót a spenótos tenyereivel, sőt az arcát is Mamó vállába dörgöli. Most már Mamó nyaka is spenótos. A kanalak a földről szemlélik, hogy Morzsi és Mamó eltűnnek a fürdőszobaajtó mögött. Szerencsére Morzsi nagyon szeret a csappal játszadozni. És amúgy is át kéne öltöztetni a spenótfoltok miatt, úgyhogy nem baj, hogy vállig vizes. Sőt, hogy boldog legyen (az is lesz), kap egy kis zöld műanyag lavórt is, amiben pancsolhat a földön. Legalább tizenöt percig azzal szórakozik. Remek, Mamó elmosogat, fél szemmel állandóan a Morzsira sandítva. Letörli a Morzsi etetőszéke körüli négyzetmétert, elmossa szép, kis, színes kanalakat.

Ekkor Morzsika megunja a műanyag lavórt, és betápászkodik a konyhába: „Hbam! Ham! Mbam!” – mondja kertelés nélkül. Ez nála a „Hamm!” továbbfejlesztett változata, de mindenképpen egyértelmű jelzés, hogy enni kér! Mamó most látja, hogy a spenótos szórakozás óta már egy óra eltelt, úgyhogy szépen előszedi újra a sok-sok tartozékot, és leül Morzsit etetni. Ja, hogy el ne felejtsük a rítus részeit, elővesz egy nyálazót/előkét, a lábosalátétet, az almazöld tálacskát és három színes műanyag kanalat…

Foglalkozása gyilkosbálna-idomár

Foglalkozása: gyilkosbálna-idomár

Képzelt interjú egy valós személlyel:

- Jónapot! A nevem Györstb. Izémizé, foglalkozásom irodakukac, és épp most egy nem különösebben szép helyen élek. Munkaruhám farmer, munkahelyem a hetedik emeleten van, de teljesen biztonságos, és amúgy sincs tériszonyom.

- Jónapot! A nevem Isabela Sanchez-Ramirez (ejtse csak nyugodtan Ifávelának, az spanyolabbul hangzik), és foglalkozásom: gyilkosbálna-idomár. Egy álomszép szigeten lakom, minden nap magamra öltöm fekete neoprén munkaruhám, és máris könnyebb elviselni, hogy a munkaközeg itt, nálunk 13 fokos sós víz. Átlagosan 8–13 méter mély, de én sosem féltem a mélységtől, és e szakmában eleve kötelező jól úszni.

- Érdekes, nálunk nem kötelező repülni…

És így tovább, beszélhetnénk még mindenről Isabelával, akinek nem biztos, hogy ez a neve, és akiről, hat kollegájával együtt csak azt tudni, hogy két éves képzésen esett át az Egyesült Államokban, mielőtt a tenerifei „Loro Parque” állatkertkomplexum a 2006-ban vásárolt négy gyilkosbálna idomárjaként szerződtette volna (igazából ezen cetek helyes neve kardszárnyú delfin, vagy a latin után „orka”, minden esetre rászolgálnak a „killer whale” angol nevükre –ez utóbbinak a nyersfordítása a gyilkosbálna). De nem beszélünk, mert Isabela nagyon elfoglalt, és izgul is picit, hiszen kezdődik a híres Orca Show, amelyben a négy tekintélyes emlős megmutatja legkedvesebb arcát, és hízelgő kutyaként partra kúszik a nézők elé, majd a 9-13 méter mély, 120 méter széles üvegfalú medencében körbelejt, gyorsúszik, párosban szinkronúszik, fölugrik, és egyetlen irtózatos csobbanással három tele fürdőkádnyi vizet zúdít az első sorokban ülő nézőkre.

Isabela egyik társnője mikrofont visel, spanyolul mesél az óceánok világáról, amelyre nagyon kéne az emberiségnek vigyáznia. Beszél a négy hatalmas orka természetéről (mind a négy fogságban született, de a tény, hogy szüleik szaporodtak, állítólag azt jelzi, hogy jól volt dolguk. Igazából egy család ez már, pláne ha pontos hierarchia jellemzi) és az idomárokkal való viszonyukról. Minden gyilkosbálnát minden idomárhoz más-más szál köt, minden viszony más, egyéni, de a lényeg: naponta háromszor a négy cet engedelmesen bemutatja több tucat néző előtt, hogy mi mindent értek el velük e lelkes, fiatal, spanyol állatszakértők. Miközben a kis nő beszél, a háttérben hatalmas vásznon angolra és németre lefordítva olvasható, amit mond.

Ha jól emlékszem, három férfi és három nő lép fel ma az orkákkal. Gondosan feltöltött halasládák és a hatalmas medence különböző szélei közt rohangálnak eszeveszett sebességgel, de mégsem kaotikusan, mert ugye a fegyelmezetten végrehajtott mutatványok után meg kell jutalmazni a nagy partnereket. Az egyik kollega egy halat szeretne épp a sikamlós krémszínű műfélszigetre kiúszott állat szájába dobni, de egy gyilkosbálna méltóságát nem lehet így megsérteni. Testét ide-oda fordítva rázza a farkát, hogy nem, és nem! Összeszorítja száját, olyan konokul, mint a mi Morzsink újabban. Aha, az idomár érti ám, előránt a nagy ládából még öt-tíz halat, mire rögtön más a cet fekvése, máris elképesztő fogsor nyitott zipzára villan elő.

A néző azt sem tudja, merre kapkodja a fejét, hol itt, hol ott bukkan elő egyik-másik gyilkosbálna. Pedig a központi kivetítő előtt álló idomárok, akik velünk ellentétben nagyon jól szemmel tudják követni az újabb és újabb úszókörre küldött állatokat, kinyújtott karral épp arra mutatnak mindig, ahol a következő levegőbeugrás várható. Ezek a kolosszális halacskák (tudom, Zsolt, Zoli és egyéb állatfajták, ezek nem halak, hanem placentás emlősök, csak most így van kedvem írni) olyan virgoncsággal ugrálnak két-három méter magasra ki a vízből, mintha csak pisztrángok lennének egy hegyi patakban. Pedig igazi óceánvízben élnek, amelyet 65 méter mélységből szivattyúz és szűr tisztára a csúcstechnológia. A futballpályányi méretű, üvegfalú medence (mégsem hívhatom akváriumnak) 22,5 millió liter vizet tárol, plusz-mínusz ugye az a pár száz liter, ami a gyanútlan nézőkre spricceltetik (bár a park esőköpenyeket osztogat az első sorokba merészkedőknek).

Az egyik mutatvány során két gyilkosbálna úszik egymással párhuzamosan, szépen, szemben a nézőtér patkójának közepével, majd egyszerre, és egyforma magasra ugranak fel. E mutatványról jut eszembe, hogy mennyire nem veszélytelen az idomárok foglalkozása.

Ezelőtt alig több mint egy évvel még olyan mutatvány is a show része volt, amelyben az idomár és a bálna úszik egymás mellett, és merül fel egyszerre, majd kúszik partra szinkronban! Egy ilyen úszókörre edzett épp a vezető idomár, a 29 éves Alexis (valós név) két show szünetében. A kör végén sikerült is a bálnával egyszerre kiemelkedni, majd kijönni a vízből, de a hatalmas állat, érthetetlen okból kifolyólag, a végén váratlanul leütötte a fiút! A kollegák utólagos emlékeiből összerakva azt derült ki, hogy inkább helyváltoztatási és nem támadó szándékkal tette, de a többtonnás, minimum hatméteres fenevad csapása fatálisnak bizonyult: Alexis eszméletét veszítette, és nem tudott kiúszni. Társai viszont nem ugorhattak be hozzá mindaddig, míg az állatot át nem terelték egy másik medencébe, mert akkor nem volt világos, hogy támadó kedvében van-e vagy sem, és a mentési protokoll ilyenkor tiltja a vízbeugrást. Az orkáknál egyébként is az jellemző, hogy ha valaki megbontaná a megszokott rendet, vagy megkérdőjelezné a hierarchiát, akkor azt kiszorítják abból a víztérből, és egészen addig tolakodnak, nyomulnak rá/ellene, míg helyre nem áll a rend. Sajnos az a két és fél perc, ami a medence biztonságossá tételéhez (vagyis a tettes, a legnagyobb bálna eltávolításához) kellett, na meg a fizikai ütés túl sok volt, és a fiút már semmilyen újjáélesztési kísérlet, semmilyen defibrillátor, oxigénmaszk, mentő és kórház nem hozhatta vissza.

A tragédia nagyon megrázta a kis idomárközösséget, amelynek azonban a gyásznapok elteltével folytatni kellett a fellépéseket (állítólag éppen azért, hogy hamarabb túltegyék magukat a sokkon). Valamennyien pszichológusi segítségre szorultak, és ez utóbbiak tanácsára attól fogva nem hajtanak végre olyan mutatványt, amelyben az idomárnak is a vízben kell az állatokkal tartózkodnia. Minden esetre a fentiek ismeretében még nagyobb tisztelettel tekintek e fiatal neoprénes állatidomárokra.

A show-nak vége, az óceánok szeretetére bíztató üzenet sem vesz el, bár nekem eddig sem kellett ehhez sok biztatás. Vastaps, én is veszettül tapsolok, noha megnehezíti a dolgom az, hogy közben Morzsikát kell az ölemből a földre csúszásban megakadályozni, a fényképezőgépemet pedig a Morzsika kezébe kerülésétől megmenteni.

Mivel a kivezető út a bálnák medencéjének széle mellett és alatt visz el, különösen gyorsan áttoljuk Morzsika babakocsiját az illető szakaszon, nehogy éppen akkor jusson eszébe valamelyik orkának a vízből kiugrani. Mármint tőlem ugyan kiugorhatna, ha nem esne vissza, ugyanis a baj nem a kiugrással van, hanem a vízbe visszaérkezéssel, az zúdít ki pontosan egy bálnányi vízmennyiséget a levegőbe, azaz erre a rövid kis útszakaszra, míg az óceánstadiont kívülről megkerüljük.

Morzsinak minden esetre szöget üthetett a fejébe az ötlet, mert a ma esti fürdés során olyan irtózatos erővel és olyan élvezettel pancsolt, két tenyérrel csapkodva a vizet, hogy utána két morzsinyi vizet itathattam fel a fürdőszobában.

Sebaj. Tudod, Morzsika, te ezekre a tíz hónapos korodban megélt napokra nem emlékszel majd, de első este, mikor először álltunk a zúgó, újra meg újra visszatérő, nagy atlanti víz partján, én azért nagyon finoman magamhoz szorítottalak, és összepuszilgattalak, hogy legalább ez a jóllétérzés megmaradjon benned, valami ismeretlen, titkos asszociáció, vagy legalább egyszerű kis összefüggés és ösztönszerű emlék formájában: az óceán egy nagyon jó, hatalmas, értékes dolog. 

Ui. 

Fotó helyett feltöltöttem egy erősen amatőr kisfilmet a Picasa albumomba, az alábbi linken érhető el:

https://picasaweb.google.com/kamalika.gyorgyjakab/OrcaShowClip#5569944132103149138

mielőtt elszörnyednétek a minőségén, gondoljatok bele, hogy fényképezőgéppel készült, félkézzel, míg a másik kezemmel egy rakoncátlan babát próbáltam kordában tartani. Minden esetre élvezni élvezte ő is, mert egy hangot sem hallatott, csak izgett-mozgott :-) 

E kisfilmnél jobb minőségű fényképekért látogassatok el Zoli tenerifei albumaiba: 

https://picasaweb.google.com/urielz29/TENERIFELOROPARKSPAINJAN2011#

Égedelem porszívó

Most, hogy visszajöttünk Spanyolországból, és visszatért régi kerékvágásába az élet, a tél is utolért minket. Ezt sajnos az elején nem vettük észre, húsz fokos, derült időből érkezve (ezért aztán nem is viseltünk sálat-sapkát). Morzsika rövid, és nagyon jó morállal viselt betegségét Zoli náthás kidőlése követte, most meg rajtam a sor, de én továbbfejlesztettem a dolgot, most már száraz köhögés és sajnos, arcüreggyulladás is jár ezzel az eleinte átlagos téli meghűléssel (érdekes, nem emlékeztem, hogy egy ilyen arcüreggyulladás milyen fájdalmas tud lenni, de az elmúlt éjszaka egyáltalán nem sikerült tőle aludni). Ha hülyeséget írnék (írni még mindig könnyebb torokfájással, mint beszélni) a mai jegyzetben, az viszont persze nem az én hibám lesz, az orvos (akihez mégis elvonszoltam magam az előbb) azt ígérte, hogy a gyógyszer, amit felír „teljes rombolást” fog végrehajtani, lefáraszt minden szinten, és nem szabad a hatása alatt autót sem vezetni. Abból is látszik, hogy nagyon kivagyok, hogy mindezek ellenére bevettem! Én, a homeopata lelkületű amatőr! Nektek legalább annyi szerencsétek lesz, hogy épp emiatt nem fogom ma hosszúra nyújtani.

Na, de akkor most mesélek boldogabb dolgokról, már amíg hatni nem kezd ez az antibiotikum, vagy amíg a fejfájás engedi. Például az új takarítógépünkről! Ha valaki a szakmában otthonos lenne, még emlékezhet a nagy szenzációra, mikor 2003-ban „kijött” a Trilobita, az Ericsson kerek, kicsi, önműködő, vezeték nélküli porszívója, amit éjszaka feltöltött az ember, aztán nappal egyszerűen kirakott a szőnyegre, a kis készülék pedig szépen ment körbe a lakásban, fotocellás szenzorainak köszönhetően ügyesen kikerülve az akadályokat. Klassz kis jószág volt, bár szinte megfizethetetlen.

De most nekünk van egy ennél is profibb ÉS tényleg megfizethetetlen takarítógépünk. Egész nap működésben van, fel-alá megy a lakásban, többféle funkcióban, hol kúszik, hol mászik, hol két lábon jár. Már az első próbálkozásra megtalálta a kukát is, azonmód szkennelte is fotocellás rendszerével, de aztán Zoli leállította ezt a programot. Igazából a csúcstechnológia-imádó Zolival lehet a baj, nekem semmi kifogásom nem volt a kis tízkilós készülék ellen, sőt első perctől kezdve nagyon tetszett, hogy hol itt bukkant fel, hol ott, közben gondosan meglelve a lakás összes pormacskáját és szorgalmasan mondogatva, hogy „tittettüttetö”,meg hogy „kagagagoga”.

De ez az ünneprontó Zoli! Talán azt nehezményezte, hogy a kis takarítógép miatt most aztán ezentúl még gyakrabban kell takarítania, hogy mégse a kis masina fogyassza el a földön, sarkokban, asztal alatt stb. talált mindenfélét. Vagy azt, hogy a kis takarítógép fotocellája tegnap Zoli Nokia készülékébe ütközött, és mivel a programozók annak idején valamit elszúrtak, a takarítógépünk imádja a mobiltelefonokat – többek között földhöz vágni! Ezek után az említett telefonkészülék valami olyan üzemmódba kapcsolt át, ahonnan Zoli nem tudta sehogyan visszahozni, de többé telefonálni sem tudott vele. Ekkor utolsó gyógyítási lehetőségként Zoli is földhöz vágta a saját mobilját, hátha attól észre térül, de a gonosz Nokia ettől csak eltörött. Én a boldog Sony Ericsson-tulajdonos már-már nevettem egyet a markomba (azért gyorsan elrejtve a mobilom), mikor bevillant, hogy annyira nem jártam jól, mert akkor most vehetek egy új telefont Zolinak.

De azért még nem haragszom a kis takarítógépre.

Zoli próbatételei viszont folytatódtak, mert ma, mikor a konyhában képet festeni próbált, a takarítógépről kiderült, hogy csekély 78 centije ellenére már felér az asztal széléig, és a fotocellája is bekapcsol, és akadálytalanít! Így esett, hogy ma délelőtt, mikor szédülve, és sajgó fejjel benyitottam a konyhába egy hatalmas, fekete festékes víztócsát és szétszórt ecseteket találtam a földön meg a radiátoron. Zoli és a takarítógép viszont sehol! Persze, mert a fürdőszobában tették magukat rendbe, ugyanis a kedvenc kis takarítógépemnek tetszett az újonnan gyártott pocsolya, ezért még bele is ült! Miután Morzsikát szépen átöltöztette, Zoli felmosta a konyhát is. Én épp alig látok ki a fejemből, de ezt azért még jól láttam… Ezek a drága, kedves férfiak!

Persze, a takarítógép túlkapásai miatt mi, a szülők vagyunk hibásak. Először is azért, mert én egy égedelem rossz kölyköt kértem ajándékba annak idején. Másodszor azért, mert mi döntöttünk úgy, hogy tegnap este betöltött tíz hónapja tiszteletére szabadlábra helyezzük Morzsit, azaz kivesszük az Erődből, aminek már-már kirúgta az oldalát. Tény, hogy méltó a szabadsághoz, mert már egyre kevesebb esés nélkül jár-kel a falak, bútorok mentén. Egyre hosszabb távolságra meri elengedni a biztos fogódzókat. Áll az ember gyanútlanul akárhol a lakásban, és egyszer csak érzi, hogy pici kezek kapaszkodnak a nadrágja szárába: „táttáttáttátta”, esetleg „kukakagaka”. Még az is feltűnt e high-tech takarítógép kapcsán, hogy a zenélő programja pentaton jellegű, azaz pentaszillabikus, valamiért túlnyomórészt ötszótagos kombinációkat énekel. Kivéve, ha visszarakjuk az Erődbe, ami ezek után Várbörtön szerepet nyert. Ilyenkor Morzsika egyetlen szótagos, megszakítatlan bömböléssel jelzi, hogy tudja már a szarvassá változott fiúk legendájának lényegét: a szabadságból már nincs visszatérés a bezárt keretek közé.