Rítusok. Belefér, belefér!

Nagyon régen olvastam már arról, hogy milyen fontos a kisgyerek számára a rutin meg a rítus. Kell pár dolog, ami mindennap ugyanúgy megtörténik, és keretet ad a napszakoknak. Úgy gondoltam persze én is, mint mindenikünk, hogy jó anya leszek és e rítusok kialakításában és fenntartásában majd segítek a gyerekemnek. A gyerek viszont nem pontosan így gondolta, és ő maga akar másféle rítusokat kialakítani.

Én például eredetileg azt hittem, hogy milyen jó lesz a lefektetéséhez kötni például a redőny leengedése és a függöny elhúzása, esti mondóka, altatódal fedőnevű rituálét. Mi maradt ebből? Fogalmunk sincs már, hogy ki és mikor húzza be a függönyt, ellenben Morzsi anélkül nem fekszik le, hogy

a)       helikopteres ágybaemelés ne lenne – ha az apja fekteti le

b)       a szülői ágyon hátraesőset ne játszanánk – ha az anyja fekteti le.

Az előbbi azt jelenti, hogy Morzsit Zoli valahogy belegyömöszöli a hálózsákjába, majd a hálózsákot hangos propellerkattogás-utánzás közben a levegőben magasba emeli kinyújtott karral és szépen beleengedi a rácsos ágyba. Ahogyan egy helikopter egy köteg farönköt a magasba emelne, majd letenne a sziklakiszögellésre épített menedékház mögötti placcon.

A b) változat pedig azt jelenti, hogy Morzsi öt-hat elmászás és a franciaágy futva megkerülése után mégiscsak a hálózsákjában köt ki, a franciaágyon. Ekkor felül, úgy, hogy a mama két kinyújtott ujját fogja, majd szépen hátradől és élvezi, hogy a puha paplanba esik. Néha direkt elvárja, hogy a mama lökje őt hátra. Vigyázunk persze, hogy a matracra és azon is a paplanra essen. Ezt legalább ötször meg kell csinálni, akkor nem tiltakozik, ha utána mégis a kiságyba kerül. Onnantól fogva már csak 10-100 perc, amíg elalszik.

Egy másik rítus, amit ő alakított ki magának már nagyon régen, a kanálistetőzés. Amióta biztosan tud járni, azóta gyalog jön fel a mélygarázsból, először ki az utcára, majd fel a -1. emeleti teremgarázs-kukatároló bejáratához, onnan el a liftig, és akkor már csak három emeletnyi liftezés. Ahogy a kocsiból kibányásztuk, föladjuk rá a kabátját, és indul máris a tizenkét külön zárható garázsos nagy hodály közepe felé, ahol a lefolyóakna (vagy mi ennek a neve, csatornafedő?) fedele van. Erre minden egyes alkalommal rá kell lépni, mindkét lábbal. Ha ez megtörtént, mehetünk ki a következő rítus helyszínére. Ez még fontosabb. A mínusz 2. szintről a mínusz 1-re úgy vezet az út, hogy az ember felmegy egy emelkedőn, megtesz pár métert a járdán, majd felmegy még egy emeletnyit a hátsó bejárathoz. Miközben a járdán van, a mama kezét szorítja, és most jön a lényeg: meg kell nézni, hogy az utca végén pirosan villognak-e a vasúti átjáró lámpái! Ha igen, akkor csudajó, mert mindjárt arra jár egy (vagy több) vonat. Volt már olyan, hogy mínusz tizenöt fokban és viharos szélben vártuk a vonatot, és megállapítottuk, hogy túl korán leengedték a sorompót. De Morzsi nem tágított: vonatot kell nézni! Amikor a vonat épp elhúz, a gyerek képecskéje felderül, „vonat! vonat!”, kiabálja, és megmondja, hogy kék vagy piros vonatot látott-e. (A színt pár hete még elhibázta, most már rendszerint eltalálja.)

Ha megvolt a vonat, mehetünk a következő rítus színhelyére, két emeletnyivel feljebb van a földszinti főbejárat, ahol a postaládák vannak.

„Megnézzük. Postát!” lelkendezik Morzsi, és míg én a postaládánkkal bíbelődöm, ő hármat üt a legalsó sorban a legszélső postaláda ajtajára. Ami fémből van és döng is rendesen. De a Feltes nevű szomszéd még nem vette észre, szóval még nem volt baj belőle. Mindig erre a postaládára üt, és mindig hármat :-). Ezek után végre felmehetünk a lakásba. Ahol Morzsi első rítusa az, hogy leül a földre és várja, hogy apa vagy mama lehúzza a cipőjét. A sapkáját már maga is le tudja venni, de a télikabátból kibújásnál már elkezdi mondogatni, hogy „Mama segít”. A rítushoz még tartozik, hogy Zoli megjegyzi, hogy Mamónak igazán nem szabadna már megint segíteni, mert így sosem lesz a gyerek önálló.

Én elkönyveltem, hogy kb. ezek a gyerek rítusai, de most épp egy újnak a születésénél vagyok tanú.

Egyik nap azt mesélte Morzsiról az óvónénije, a drága Annamari, hogy – szokása szerint egyedül játszva – előbányászta az összes autót a bölcsiben, és mindegyikhez hozzápárosított egy állatot. Nem mertem bevallani, hogy én vagyok a ludas. Ugyanis néha megunom, hogy minden helyiségünk minden pontján van valami játék, általában négykerekű járgány, vagy két-négylábú állat. Na jó, néha konyhai eszköz, merőkanál, szűrőlapát is. Hogy gyorsabban menjen az elpakolás és a gyereknek is kedve legyen segíteni (ajjaj, a segítésről lesz majd egy külön cikk), kitaláltam, hogy tegyük fel a zebráját a piros-sárga hosszú teherautó platójára, és azon vigye be a helyére. A Mártitól kapott utánfutós kék fatraktorba oroszlánt tettünk. A kígyót és krokodilt a nagy narancssárga-halványzöld billenős teherautó (ún. baszkulánt – haha, egy páran nem fogják tudni, miről is írok) vitte a helyére. Van még pár állat és pár jármű, nem fogom mindet felsorolni, elég az, hogy Morzsi valahová elmentette agyában a mintát, és most a bölcsiben alkalmazta. Végül is sok jármű, sok állat, miért ne?!

Hanem itt jön most az új rítus be. A sokszor megnézett magyar gyerekdalos rajzfilm („Kisegér, kisegér, minden lyukba belefér”) szolgáltatta az ötletet Morzsinak. Mert elkezdte kipróbálni, hogy melyik járműbe melyik állat fér be. Még nem matchboxokkal játszik, hanem egész nagy fa- és műanyag járgányokkal, így szinte minden állata belefér a házban található gépkocsikba, traktorokba, kamionokba (amiket kaminyonnak hív). Ezért aztán elkezdett kihívásokat keresni. Gondolom ezért találtam lovat a helikopterében a múltkor. Most már tudjuk, a lovagi tornához feldíszített, liliommintás lepedővel és homlokdísszel ellátott ló félig elfér a Playmobil helikopterben, ha a pilóta és a lovag nincs jelen.

Morzsi azonban átterjesztette a gyakorlatot a konyhára is. Egyik este, vacsoránál ragaszkodott ahhoz, hogy az oroszlán is legyen jelen. Hagytam, miért ne? Ám egyszer elkezdte mondogatni:

„Belefér, belefér.” Kicsit lassan figyeltem fel, hogy minek kéne és hová beleférni. Így aztán ma már tudom, hogy a műanyag oroszlán nem fér bele a tele joghurtos pohárba. Épp csak a feje.

A plüsspanda sem fér be a Morzsi kisvakondos müzlistálkájába  - de ezt el kellett nekem becsszóra hinnie, mert szigorú önkénnyel elvettem tőle a plüsspandát. Azóta nincs állat jelen a vacsoránál, leszámítva a csirke és disznóalkatrészeket, amiket a család férfitagjai elfogyasztanak.

A legutolsó „beleférős“ rítusunk azonban szülői kezdeményezésre születik. Újabban első látásra sosem értünk egyet Zolival, hogy belefér még a gyerek lába ebbe-abba a cipőbe vagy sem. Rendszerint empirikus módon kell kideríteni, mert a lábmérete elvben 22-es, de néha a 23-as cipő sem jön fel rá, néha az őszi 21-es még jó… Nem, nem is ez a baj. hanem az, hogy Morzsi mindig összegömbölyíti a lábát, és az embernek fogalma sincs, hogy meddig érne a cipőben a lábujja, ha ő nem hajlandó rendesen tartani a lábát. Szinte minden valahová induláskor el kell játszani a beleférős játékot. Valahogy mégis feladja, becsatolja az ember a cipőt, feláll a gyerek, és ha nem sántít, amikor menni kezd, akkor mégis jól adtuk rá a cipőt. Ha nem bömböl, akkor valószínűleg BELEFÉR, BELEFÉR!

 Ui.:

Megírtam e cikket, aztán fotó és idő híján nem publikáltam. Így legalább most hozzáfűzhető a legutolsó információnk is arról, hogy mi fér még be hová. A joghurtos kiskanál a gyerekfülbe! A ma délutáni uzsonnánál sehogy sem bírtam Morzsit lebeszélni arról, hogy a joghurtos kanalát ne dugja a fejével a fülébe. A fülkagylóba simán belefér fél kiskanál natúr joghurt, szerencsére a lyukba nem sok jutott belőle, nem kellett a dobhártyájáig törülgetnem… A bosszantó csak az volt, hogy közben visszajátszotta nekem saját magamat. Mikor másodszor próbálta a kanalat a fülébe gyömöszölni, akkor megszólalt:

- Megvizsgálja füledet. Dokkorbácsi.

Aztán még egyszer megismételte a fülbedugósdit.

- Ne félj. Dokkorbácsi megvizsgálja füledet.

Most indulok, mert Zoli és Morzsi mindjárt végez a pótuzsonna utáni pótpótuzsonnával (remélem, a csípős szalámit nem dugja a fülébe) addigra bemelegszik a fürdőszoba, mehetünk kipróbálni, hogy belefér-e a kacsa a samponos flakonba.

Ló a konyhában

Keresd te is a konyhalovat!

 

Lassan megszokjuk, hogy a lakás minden pontján van valami, ami nem egészen illik oda. Például sárga gumikacsa az ágy alatt. Egy bohócfej, egy labda és két képeskönyv a legendássá váló almazöld vesebab alakú kanapé alatt, egy szilikonkrokodil apa íróasztalán, egy bakelitzebra a mamáén, piros, kétlábmeghajtású, hatsebességes, négykerekű autó a konyha közepén… Ez utóbbit Morzsi mindig rossz helyen parkolja le, és sohasem az előszobában! – fakadok ki néha.

De az utóbbi időkben a mezőgazdaság kezdett nagyon előtérbe kerülni. Már hónapok óta bégetünk itthon mint a bárány, bőgünk mint a tehén, nyerítünk, mint a ló – mindezt nyilván a csemete közkívánatára – , továbbá sötétkék remorkás traktorral szedjük össze Morzsi által szétszórt "egyéb állatfajtákat". Sőt, még a kirakómágneses könyv is ilyenekről szól, mint takarás, kévekötés, lóabrakolás, tehénfejés, kecskesajtkészítés, és még minden, ami az Unióban folyton veszélybe kerül és a mi második emeleti „másfélszobakonyha” odúnkban sem igazán létjogosult. De ez így mind rendben van, nem árt, ha a gyerek időben kezdi és olyan „lent”, mint a szülei. Na de egy ló a konyhában!?

Márpedig a konyhánkban valahol ló bujkál. Ha a gyerek látja és folyton mondja, akkor az nem véletlen – ugyanis ő még egész őszinte, és ami a szívén, az a száján! Így jutott nekem múlt hét közepén nemes anyai és háziasszonyi feladatul, hogy süteménygyúrás idején megtaláljak egy lovat a birodalmamban. Mert a drága Morzsi nem akarta annyiban hagyni a dolgot, és addig rimánkodott érte, amíg engem is nagyon kíváncsivá tett.

Lássuk csak, Kedves Olvasók, ti mennyi idő alatt lelitek meg? A keresés körét leszűkítem, nektek már nem kell az egész konyhánkat alaposan átvizsgálnotok. Abból indultam ki, hogy egyrészt a mélyhűtőben a Zoli sok fagyija miatt garantáltan nincs hely még egy lónak is, a mosogatókagyló szokás szerint tele, az asztal áttekinthető, és nem látok rajta lovat, akkor maradnak a fűszeres szekrények. Itt ugyanis nincs kamra, spájz, mindent be kellett zsúfolni a felső szekrényekbe. 

Namármost, a gyerek az ő 86-88 centis magasságából (vagyis kb. 75-82 centis szemmagasságból ezt látja, amikor folyton felfele mutogat és kéri a lovat:

Zoli szerint „csak úgy mondja”. De az én anyai szívem mindent komolyan vesz, amit Morzsi mond, tehát elkezdem alaposan szemügyre venni a szekrényt és tartalmát. Nagyítok, hogy ti is lássátok, mi mindent is tárolunk. Akinek még nincs gyereke, annak tilos a rendetlenségre megjegyzést tenni. Akinek már van, az valószínűleg nem fog – hacsak nem tart bejáró- és házvezetőnőt, vagy nagyon buzgó nagymamát :-).

Aha, itt van! De hogy ezt az uszkve két méter magasan fekvő cukrosdobozt és rajta a konyhalovakat hogy észrevette és megfigyelte onnan lentről a csemetém! Tényleg ilyen magasan van a doboz, én lábujjhegyre állva épp alig érem el, ha a mögötte levő porcukros dobozt kell kivenni, akkor már fel kell állnom a konyhaszékre.

Most abban reménykedem, hogy hátha az egyik, immáron két hónapja valahová elpakolt órámat is észreveszi valahol. Igaz, az órán semmilyen háziállat nincs…

Elmélkedés a kifordult madár esetén

Sok minden van, amit irigyelek a gyerekekben, de leginkább azt a tulajdonságot kívánom tőlük, ahogyan a világot képesek nézni. Hogy most konkrétan mire is gondolok, azt a tegnap este előadódott példával tudnám hirtelenjében szemléltetni, elvégre erről jutott eszembe, hogy alkotói ambícióim talán azért nem vezettek még nagy művekhez, mert ez a bizonyos valami már nincs ott bennem. De Morzsika feladta a leckét. Igaz, ez nagyjából annak köszönhető, hogy nem tud olvasni – arra sosem gondoltam, hogy ez még előny is lehet! Mindjárt megértitek.

Elalvás (mármint a Morzsi többórás lefektetési szertartásának utolsó fejezetében, mikor már nem ugrott fel fektéből minden ötödik percben) előtt az alábbi képet nézegettük. El akartam valakinek küldeni, és a kezemben volt, mikor Morzsi ordibálása addig hangosodott, hogy kénytelen voltam bekukkantani hozzá. Jól is jött, hogy a lap épp kéznél volt, mert már komoly figyelemelterelési stratégiát kellett bevetni a gyerekhez.

Csakhogy az ifjú egyből felült! Hm, egy kis visszaesés az altatás előrehaladásában. 

- Na, mi van ezen a képen? Mik ezek?  - kérdeztem. Most már a többes számban feltett kérdésre majdnem mindig többes számba teszi a választ, de gondoltam letesztelem.
- Madárok. – mondta. Aha, a magyar többes számhoz már elég nyelvi mintát gyűjtött, de a sok hülye kivétellel még nem mind találkozott, kuncogott bennem a nyelvész.
- Madarak. – javítottam ki. – Papagájok. 

De ekkor ő már nagy érdeklődéssel kikapta a kezemből a képet és elkezdte nézegetni.
Majdnem azonnal elkezdte forgatni, és látszott, hogy elgondolkodik rajta. Elvégre ott a közepén van egy madár, aki nem úgy ül, ahogy a többi.
- Madál. – mondta.
Aztán gondolt egyet és megfordította a képet. Attól fogva még sokáig nézegette, de csak úgy volt hajlandó tartani, hogy a zöld papagáj ült „rendesen”, az összes piros pedig fejjel lefele.
- Madál kifolyt. – jegyezte meg egy idő után.
- Kifordult – mondtam.
- Madál kifolyt. – folytatta ő ellentmondást nem tűrően, és elhúzta a kezét a képeslappal, mert én éppen meg akartam fordítani.
Most már elég világos volt, hogy azt úgy kell fogni! A zöld papagájnak van igaza, az összes többi téved. Vagy a zöld az érdekes, azt kell jól megfigyelni. Aztán megfordította a hátoldalára a képet.

Először így nézte, ahogy ti most itt látjátok, majd alapos szemlélés után megszólalt:
- Feldőccsük. – hoppá, ez egész gidófalviasan hangzott. Vajon honnan tanulhatta? Mit csinálhat Zoli ezzel a gyerekkel, mikor én nem vagyok jelen?! Beszélgetnek?
- Megfordítjuk – próbáltam a gyereket nevelni, de akkor már régen megfordította a lapot, és most már itt is a zöld – amelyik középen van – lett a mérce, a másik kettő volt fejjel lefele.

-Madál. Fordíva. Kifolyt. – Én szépen ráhagytam, nem javítottam ki, hanem kiszaladtam tollért és papírért, hogy el ne felejtsem ezt a hirtelen megvilágosodást.
Heuréka! Mi van, ha a zöld papagájnak van igaza?!  És ezt lehet még ragozni. Mi van, ha mégis én vagyok a normális, és az összes többi hülye?! Szelídebben szólva, mi van, ha másként viselkedés a norma, és normálisnak lenni meg már abszolút ritkaság, az a kirívó, feltűnő?

Nekem, aki tudok olvasni és a német képfelirat alapján tudom, hogy melyik a teteje és melyik az alja a képnek – csak egy megoldás lehetett, és meg sem kérdőjeleztem a világot, vagyis a többieket, a piros papagájokat. De a betűvetést nem ismerő kis csemetémnek még minden nézet lehetséges, neki még nem biztos, hogy a sok egyforma a helyes, az igazodási pont, és az az egy, a különleges, a zöld, az eltérő, a kifordult papagáj (akinek ugye németül most azt kívánja ez a lap, hogy „fel a fejjel!”) pedig a kivétel. Ő még ellenkezőképpen is értelmezheti a képet, mert hozzá nem jutott el az írás adta információ.

- Zajzolsz! Zajzolsz! – kiabálja valahol egy kis hang nagy örömmel. Hát persze, észrevette, hogy jegyzetelek.
- Nem rajzolok, írok – válaszolom. Csakhogy a papírdarabon ott van egy tegnapi közös rajzunk, a nyúlfülű ember, ugyanis a tegnap este az ölemben ülő Morzsi először „bácsit” kért, majd mikor már félig kész volt a rajzom, meggondolta magát, és nyulat kezdett követelni – én pedig nem rajzoltam újra az egészet, hanem a bácsi fejére jellegzetes nyúlfület illesztettem. Na ezt a rajzot azért nem fogom a blogon megjelentetni. Mikor Morzsi észreveszi a nyúlembert, máris tudja, hogy neki van igaza:

- Rajzoltál! Rajzoltál! – lelkendezi, most már nem selypítve, nem raccsolva, nem zizegve.
Aztán újra kézbe veszi a papagájos lapot. Ugrásra készen ülök, hogy nehogy összegyűrje, de nem jut ilyesmi az eszébe.
- Kifolyt. Lefele – mondja a zöld madárra, és megint úgy tartja a képet, hogy a zöld papagáj ül rendesen, a pirosak meg lógnak fejjel lefele. Pár perc múlva eldől és elalszik.
Nekem még sokáig nem jön álom a szememre. Töprengek, tűnődök, és fáj, hogy nem tudom – vagy nem merem – megválaszolni a kérdést: Zöld vagy piros papagáj vagyok?