Rytza Rui

Mamó, aki nem egy detektív típus, hirtelen tényfeltáró tevékenységbe kezd. Jól jön egy kis változatosság a rideg, esős, munkahelyen ÉS munkával töltött délutánon. Kell egy kis izgalom, egy kis MÁSKÉPPEN nehéz, másféle megoldást igénylő kihívás. Na az most akad. Ugyanis épp az imént érkezett egy sms, Zoli küldte, és az áll benne, hogy RytzaRui. Sem több, sem kevesebb: RytzaRui.

Namármost, Zoli néha küld ilyesmit, például alkatrészek neveit, vagy laposelemek kódszámát, hogy Mamó azt szerezze épp be, de most semmit sem beszéltek meg előzetesen. Mit akarhat akkor Zoli? Egy kis guglizás, de valahogy nem sikerül semminek a nyomára bukkanni: nincs ilyen nevű norvég trash metal együttes, nincs játékprogram, sem kalózbiztos tűzfal, nincs ilyen autóalkatrész, hegymászó-szakkönyvíró, ismert szlovák-spanyol herpetológus, a DeviantArton sem jelentkezett be senki ilyen felhasználónévvel, hogy csak Zoli feltételezett elsődleges érdeklődési körein belül keressen az ember… Egyáltalán, senki és semmi sem hallgat erre a különleges Rytza Rui névre! Mi kell hát Zolinak?!

Mamó nem töpreng sokat, hanem felhívja Zolit, hogy ő majd leteremti: tessék érthetőbb, hosszabb szövegű sms-eket írni!

Csakhogy Zoli ugyan felveszi a telefonját, de nem hajlandó megszólalni. Mintha felvette volna, de aztán megint szüksége lenne mindkét kezére, csak úgy hallani, ahogy szorítja a telefont, miközben a számítógépen pötyög. Mamó kicsit hangosabban próbálkozik. Zoli végre kinyög valamit:

-Mama! - mondja. Hoppá, ez nem a Zoli, ez bizony Morzsika! Aki még mond pár érdekes szótagot, Mamó össze is rakja ezekből a lényeget, hogy apa már megint nem adta oda a kést Morzsinak. Hm, ezt Mamó idáig még rendben levőnek találja, de most már tényleg Zolival szeretne beszélni, hogy megtudja, ki, vagy mi az a Rytza Rui. Csakhogy Morzsika tovább beszél, szép nyugodtan, olykor félperces szünetekkel, időről időre elmondja, hogy „Mama”, és ilyenkor Mamónak nincs szíve félbeszakítani őt. Kérleli ugyan Morzsit, hogy adja oda a telefont Zolinak, a titok (Rytza Rui) egyelőre egyetlen ismerőjének, de Morzsika nem hajlandó, a háttérből pedig síri csend hallatszik.

Újabb rejtély! Nemcsak azt nem tudni, hogy ki ez a Rytza Rui, de azt sem, hová lett Zoli.

- Zoli! Vedd el a telefont a gyerektől! Kérdezni akarok valamit! Zoli! – ordibál Mamó a telefonba, hátha Zoli meghallja valahogy a háttérben.

Csend. Azaz gyanús hallgatás.

- Morzsika, egyedül vagy? Hol van apa? - így Mamó.

- Jó – feleli Morzsi.

- Nem, ez nem jó, légy szíves add oda apának a telefont!

- Jó - mondja ismét Morzsi, és utána síri, gépi csend. Feltehetően letette, azaz kikapcsolta a mobilt!

Mamó most már semmit sem ért, nem tudja, füstölögjön-e Zolira, hogy felügyelet nélkül hagyta Morzsit (miközben mintha ő gépelne valahol a háttérben), nem tudja, hogy a mondatszerűen beszélni még nem tudó Morzsi megértette-e, hogy ő mit akart, és főleg nem tudja, hogy ki Rytza Rui? Mamó hirtelen elhatározással felhívja a másik, a vezetékes számot, a lakásét. Ez hangos telefon, akárhol legyen is Zoli, meg kell hallania, és ki kell ballagnia érte az előszobába. Plusz van még egy előnye, az, hogy (ezt a telefont) magasra, a polcra tették, ahol Morzsi nem éri el. Tehát csak Zoli tud válaszolni. Ha végre felveszi!

És akkor igen, VÉGRE beleszól Zoli hangja.

- Szia, én vagyok az. Na, mi ez a Rytza Rui? – tér Mamó azonnal a tárgyra.

- ???

- Hát amit az sms-ben írtál.

- Milyen sms-ben?

- Amit az előbb küldtél, minden körítés és magyarázat nélkül. Y-nal írják a Rytzát. Nnnna?

- Én nem küldtem semmit.

- Akkor most légy szíves, nézd meg a mobilodat. Merthogy arról érkezett nekem ez a Rytza Rui.

- Jó-jó, nézem. Hol is a mobilom? Na, várj csak!

A háttérben Morzsi jellegzetes tiltakozó kiáltása. Aha, végre Zoli elvette tőle a mobilját.

- Hm, az a helyzet, hogy én tényleg nem küldtem sms-t. De a Morzsi igen. És nemcsak neked!

Ugyancsak meglepődött Mamó, most hogy megtudta, hogy ki és mi is ez a Rytza Rui. Ez tehát Morzsi első leírt szövege. Méghozzá egyből digitálisan, semmi kézírás. És el is küldte azonnal! Méghozzá Mamónak. Micsoda megtiszteltetés! Az ember másfél év alatti gyereke egyszer csak ír neki egy sms-t! Még ha teljesen véletlenül is…

Csakhogy nemcsak ezt az egy sms-t küldte Morzsi. Találomra a Zoli telefonkönyvében elmentett számok közül még valakinek küldött szöveg nélküli, üres üzeneteket. Meg fognak lepődni, hogy csak hirtelen, pár év kihagyás után Zoli egyszer csak sms-ben jelentkezik, de ugyanakkor egy szóra sem méltatja őket! Ha pedig megpróbálja kimagyarázni, hogy ezt bizony az ő icipici kisfia „írta” ... hááát, elhiszik vajon? Mamó minden esetre kénytelen volt elhinni, hogy nem Zoli szórakozik vele, hanem Morzsika talált ki egy bájosan alliteráló nevű szereplőt. Mamó úgy döntött, felveszi a kesztyűt, ígéri, erről a Rytza Ruiról lesz még szó.

A gúevő és a lámpa apukája

(2011. július 29.)

A gúevő és a lámpa apukája

Átlaghétköznap átlagdélutánja és estéje… Mamó már minden játékkal végigjátszott egy-egy játékot Morzsi társaságában, most jön a vacsora. Mamó ugyan hallotta, hogy Morzsika egész délután időről időre megemlítette, hogy „gú”, de úgy gondolta, Morzsi köleskását (alternatív tejbegríz) fog vacsorázni. Miközben Mamó majd sajtkrémes kenyeret majszol. Morzsi lelkesen kivárta, sőt már topogott a konyhában, amíg fogyaszthatóra hűlt a kása az ablakban (itt nincs ám nyár, 15-18 fok közt a kinti hőmérséklet, és a napot is régen láttuk). Akkor most Mamó is vacsorázhat. Igen ám, de Morzsi is kér krémsajtos kenyeret! És közben még valamit: gút. Most már olyan sokszor elmondta, hogy Mamó feláll, és kiveszi a savanyú (ecetes) uborkás üveget a hűtőből. Morzsi arca felderül, és megint megerősíti: gú!  Aki nem követte volna az eseményeket, a gú úgy keletkezett, hogy Zoli az uborka/ugorka szó kimondására próbálta ösztönözni fiát, annak meg egy rövid, de velős „guor” után már nem volt kedve tovább szövegelni. Sőt, mikor rájött, hogy ugra-bugra mamója már ebből is tudja, hogy mit akar, még egy szótagot elhagyott, mert minek is strapálná magát egy tizenhat hónapos.

Vissza az átlagszerdai vacsorához! Mamó ad egy szép derék szeletet. Morzsi kézzel elrágcsálja, majd miután a héjáról lerágta körben a gú belsejét, újat kér. És így tovább. Mamó már nem tudja, mire gondoljon. Mikor Morzsit még a hasában várta, minden közhely arról szólt, hogy akkor ecetes uborkát kell ennie, mert a terhes nőknek azt szokása kívánni. De Mamó rá sem tudott nézni semmi savanyúra, ha pedig ilyesmit evett, annak kellemetlen következményei voltak. Tehát Morzsika új keletű savanyúuborka-szenvedélye nem afféle babanosztalgia. Akkor biztos C-vitaminból nem kapott mostanában eleget a gyerek… - gondolja Mamó. Morzsi még akkor is egy újabb szeletet kér, mikor hazaérkezik a mászóedzésről a savanyú uborka igazi tulajdonosa, Zoli, vagyis apu.

Aztán jönnie kéne az alvás-balvásnak. De nem jön. Mármint az álom Morzsi szemére. Kinyújtott mutatóujjal parancsolgat Mamónak, aki szavak nélkül is érti, aha, most a lámpásat kell játszania Morzsinak. Vagyis a három fényerősségű fokozatos olvasólámpát kell állítgatni, kapcsolgatni, és közben mondogatni kell: „Sötét. Világos. Még világosabb. És most a legvilágosabb!” Majd hatáskeltő rövid és drámai szünet után: „Sötét!” és így tovább. Morzsi ragyog az örömtől, hangosan nevet. Pedig már hat hónapos kora óta játssza ezt neki Mamó. De ezt nem lehet abbahagyni! Mamó menne már fürödni, befejezni a saját vacsoráját… Morzsi kétségbeesik, ha Mamó kisomfordál a konyhába. Bömböl, mikor Mamó elbúcsúzik tőle, hogy fürödni menjen. Apu is menne a konyhába, farkaséhes. De Morzsi áll a kiságyban, és ordít, majd a saját sírását cifrázza, motívumokat kanyarít a hangjával.

Mamó úgy dönt, hogy már pedig most nem lesz szülőugráltatás, hatvanharmadszor már nem fordul vissza Morzsi kiságyához, hanem irány a fürdőszoba, ahol a zuhanyvíz csobogásától nem lehet hallani Morzsi decibeljeit. Mikor annyit zuhanyozott már, hogy nem emlékszik, milyen is a kisgyerekbömbölés, végre kilép a fürdőszoba ajtaján… és rögtön tudja máris, milyen a gyereksírás. Morzsi közben átkerült a konyhába, mert apu nem akarta kisfia kedvéért az éhhalált megkockáztatni, így aztán fogta a kétségbeesetten zokogó, panaszkodó, vérig sértett Morzsit, és magával vitte a konyhába. Mikor Mamó belép, a sírás abbamarad. Zoli tanúsítja, hogy Morzsi az ajtó fele mutogatott azóta, hogy Mamó kiment rajta fürödni. Morzsika megkönnyebbül, hogy Mamó mégsem haragszik rá, még el is mosolyogja magát, aztán nem sokkal később el is alszik. Immáron nyugodtan, megvan Mamó, nem veszett el. Azért biztos, ami biztos, még egyszer elmondja, hogy „gú”, de mégis Mamó a főnök, két deci meleg tej után inkább most nem ad guort.

Aztán másnap új fordulat a Mercuryék baba-szappanorerájában! Morzsi egyszer csak azt mondja: „apa”! Méghozzá pár másodperccel azután, hogy Zoli elköszönt és kilépett az előszobaajtón. Morzsi az ajtó felé mutogat, és mondogatja: „apa”. Hm, milyen megható, gondolja Mamó, főleg, hogy az elmúlt néhány hétben minden csak egyszótagos volt Morzsi számára (például: ke = kenyér, ddá= labda, bü = apu narancssárga törölközője – de tényleg. Fogalmuk sincs, hogy ez utóbbit Morzsi miről nevezte el pont bü-nek/).

Morzsi ettől fogva szorgalmasan apázik, egész este, egész másnap, mindenhol. Zoli pedig jól titkolt meghatódással válaszol mindig, „itt vagyok!”, „Igen, tessék!” stb. Valahogy az egész világ más, a gyerek immár elkezd célzottan kommunikálni, hurrá! Szinte minden órában egyszer elhangzik az „apa” szó, Zoli pedig minden alkalommal lelkiismeretesen válaszol, vagy ha ő épp nincs jelen, akkor Mamó magyarázza lelkesen: „Apa mindjárt jön, csak épp kiszállt a kocsiból, mert benzint veszünk”, „Apa jön vissza, és mindjárt kiemel téged a kádból”, és így tovább. 

Azon sokat nem gondolkozik senki, hogy honnan tudja Morzsi ilyen szépen, hogy az apját „apa” néven kell szólítani, ha eddig túlnyomórészt „apu” névvel illették Zolit. De olyan érthetően és szépen mondja, csak néha siklik el a kiejtés. Végigapázza egész Flandriát, ahol a család épp kiugrik a hámból, és többek között csokoládéra és szép épületekre hajt (főleg ha van bennük ifj. Bosch-, Picasso-, Miró- és Dalí-tárlat is, hajjaj, volt felhozatal Bruges-ben!). Este a szálláshelyen is mondogatja: apa, apa. Ez már csak így lesz ezek után. Annyi különbséggel, hogy később jön majd ezekhez a megszólításokhoz egy-egy mondat is, amit most még nem tud képezni a kis palánta. Zoli és Mamó csupa remény.

Aztán egy utcai lámpaoszlopra mutat Morzsi, és arra mondja: „apa”. Zoli válaszol, korrekciós jelleggel is, de Morzsi határozottan kijelenti, hogy „apa!” – a lámpának. Mamó kapcsol, lámpát akar a gyerek mondani, elvégre „ppa” egészen mostanig azt jelentette nála, hogy lámpa. De vajon miért téveszti össze a lámpát most az apjával? Morzsa-borzsa még öt-hatszor elmondja, minden alkalommal kijavítják, hogy az „lámpa”, és nem „apa”. 

Végül szegény egészen szemrehányóan néz Mamóra, mint aki épp azt akarja mondani: „hát nem értitek, hogy én a lámpa apukájára gondolok?!”

Nahát, ez Mamónak meg sem fordult a fejében! Pedig már arra is gondolt, hogy odaállítja Zolit lámpát kapcsolgatni…

Minden esetre Zolinak ez valami isteni intő jel lehetett, mert másnap elkezdte megjavítani a még Morzsi születése előtt elromlott fürdőszobai lámpát a tükör felett. Mamó nagy-nagy örömére. Ez azonban mégsem tarthat sokáig, kiderült, hogy nem afféle kis egyszerű szerelgetés kell, izzócsere vagy ilyesmi, hanem szét kell szedni az egész szerkezetet. Így aztán a dolog valamiért megint annyiban maradt. Mamó elkezdett attól tartani, hogy Morzsi általános iskolai „ballagása” lesz a következő intő jel. De azóta Morzsi elkezdte szorgalmasan ismételgetni az összes fontos tárgy (ha a labdát, pandát, tigrist, zsiráfot és tehenet is ide lehet sorolni) nevét, és reggeltől estig ezt hajtogatja (kb. ötven dolgot tud megnevezni, de legtöbbször még csak Mamó érti egész pontosan, elvégre a pizsama, a pillangó és még egy harmadik pi-vel kezdődő szó is egyformán „pi” néven fut a gyereknél). A fürdőszobai lámpa pedig azóta is régi fényével világít! Minden jó, ha vége jó!

Gyalogtúrátska A sárga napernyőhöz

Gyalogtúrátska „A sárga napernyőhöz” 

és egyéb történetek - 4 hosszú oldalon

Ezzel a beszámolóval július eleje óta adós vagyok az érdekelteknek, de valahogy sosem akadt elég idő, és az elmúlt három nap is csak óránként átlagosan 30 félbeszakítás után sikerült rajta picit dolgozni. Már-már kezdtem megőrülni, de most, a negyedik napon, végre fő a leves, alszik a gyerek, csendben van az apja is :-), megpróbálom tehát megörökíteni a „puhányok” napját.

A történet lényegét a legvégén feltüntetett linken találjátok meg, fotókkal illusztrálva. Ezért itt most inkább egy-két helyismereti érdekesség következik.

Mindig is szerettem Svájcból átkukkantani Olaszországba a hegyeken át. Az ember észak felől érkezik, a csupasz kövek, szürkésbarna sziklák, tavalyi hó meg a gleccserek világából, aztán felér a nyeregbe, két kézzel megkapaszkodik, hogy az irdatlan szél el ne taszítsa, és mikor lenéz a másik oldalon: minden más. Zöld! Napsütötte bércek, dülöngélő magashegyi fű, jól kivehető ösvény kanyarog le, aztán lennebb, bokrok, fák, falvacskák. Legalábbis ilyesmik maradtak meg emlékeimben, amikor annak idején a bergelli nyergekből (Bregaglia az olasz neve, de svájci régió, Graubünden kanton déli részén), például a Sella Forno-ról lenéztünk az olasz oldalra, a Monte Disgrazia felé.

Az embernek olyan kellemes világvége élménye van ilyenkor, felmászik valahová, lenéz, és egy másik világot lát, ami teljesen eltér az előzőtől. A Saas-völgyben az idén barátokkal töltött júliusi hét során ezért rajongtam hát annyira az ötletért, hogy a „feleségek napján” menjünk Zsófival egész az olasz határig. Azaz menjünk fel egy hágóba, nyeregbe.

Választékunk temérdek volt. A Saas-völgy déli részén több hágó is átvezet Olaszországba. Ilyenek az Ofentalpass (2836 m), a Passo di Pontimia (2378 m), Passo d’Andolla (2542 m) a Mondellipass (2832 m), meg a Monte Moro Pass (2853 m), miről alább szólnék néhány szót. Az Almagellből induló Antronapass (2838 m) is külön megérdemel egy cikket, ha egyszer időm lesz rá… Ezen kívül vannak még olyan lyukak az alpesi nyergekben, ahol a svájci oldalon egész a nyeregig fel lehet gyalogolni akár sziklás úton, akár gleccseren, de onnan lefele a túloldalon már csak szabadesésben, vagy rappelkötéllel. Ilyen a Zwischbergen gleccser déli lejtője a Pizzo d’Andollától keletre, a Sonnigpass a Pizzo Bottarellotól (és a Sonnighorntól) északra, a Jazzilücke…

De a legkönnyebb útvonal, ami mellett véletlenül egy könnyű, gyalog megjárható, éppen hogy háromezres (3030 m) csúcsocska is van, a Monte Moro Pass-hoz vezet fel. Ez a mi úticélunk is.

Míg a pun háborúk idején Hannibál az Antronapass hágót választotta elefántos trekking céljára (legalábbis a helyiek legendái szerint, de egy hegyivezető talált is antik egyiptomi, meg római pénzeket a hágó közelében), elvégre minden út Rómába vezet, (sőt Napóleon is átkelt rajta csapataival), addig a Monte Moro Pass a nevét adó mórok útvonalának részét képezte. Akik ellenkező irányban, azaz dél felől települtek át a Saas völgybe. Minden esetre azon kívül, hogy az Allalinhorn, Almagell, meg a Mischabel lánc és még egy-két kevésbé ismert földrajzi név az ő nyelvükön van, nem sok emlék maradt utánuk. Egyesek szerint talán az ősi Saas-i lakosság jellegzetes orrformája. Erre sosem mertem ottani helybéli ismerőseimnél rákérdezni – érthető okokból. Minden esetre a környék öregebb generációi körében végzett néprajzi gyűjtések csak későbbi, „mórtalan” legendákat örökítettek meg.

Ami meg az „őslakosokat” illeti, arról már létezik feljegyzés, hogy az 1400-as években mindössze nyolcvan család lakta az egész völgyet. Nyilván az északabbra fekvő, alacsonyabb havasi rétekre, völgyekbe húzódtak ők is, nem a télen járhatatlan hágók, nyáron is nehezen megközelíthető gleccserek, omló hegyoldalak közelébe. Az ő utódaik lennének a mai Anthamatten, Andenmatten, Zurbriggen, Imboden stb. vezetéknevű családok. Mivel e vezetéknevekből nagyon sok van (ma ugyanis már nemcsak nyolcvan család él e tucatnyi településen), megfigyeltem, hogy a keresztnévadás nem egysíkú, önismétlő tevékenység itt! Szinte nincs két egyforma keresztnév – az azonos vezetéknevű rokonságon belül. Ez az elméletem azután született, hogy kiolvastam a helyi telefonkönyvet (nem vagyok autista, valamit tényleg kerestem benne).

A Saas völgyi hegyi gazdák és egyszerű falusi emberek világa és képzelőereje ugyancsak színes, ördögök, boszorkányok, sárkányok, tündérek, és megszállott „őshegymászók” egyaránt előfordulnak a történetek közt – akárcsak az egyszeri, „székelyszerű” emberekről fennmaradt történetek.

Mivel ez a cikk a Monte Moro hágóhoz való felzarándoklás kapcsán íródik, főleg az e napi gyalogtúra során érintett helyekről szemelgetek egy-két mesét-mondát. Forrásként a wallis-i származású tanár, néprajzi gyűjtő és író Walter Kalbermatten (1925-2002) gyűjtését használtam.*

Saas-Grund faluból indultunk, kb. 1500 méterről, de 2100 méterig, a Mattmark tó (Mattmarksee) mesterséges gátjáig autóút kanyarog fel, tehát mi is rövidítettünk így két-három órát. A tavat a gátról szemlélve megállapítottuk, hogy nincs tele, a vízszint magassága évszaktól függően változik. Ma már mindent mértani pontossággal szabályoznak a derék helvétek, de annak idején nem ez volt a vízszintre a magyarázatuk.

Előfordult ugyanis több időszakban is, hogy a mindig is létező tó kiöntött! Namármost, amikor nem ez a hatvan méter magas gát védte, hanem természetes partja volt, egy-egy ilyen tavaszi, koranyári túlcsordulás komoly cunamiélményt jelenthetett az almagellieknek, és grundiaknak. A tó elárasztotta az egész völgyet, és mivel a krónikák éppen romlott erkölcsű, a Fennvalónak nem tetsző életet élő dorbézoló hegyi parasztokról szóltak, rögtön meg is volt a magyarázat: ezek a felsősaas-iak az ördöggel cimborálnak, és ezáltal hívták ki maguk ellen a büntető sorsot! Elég volt ezt párszor a papok által megemlíteni, bevonult a köztudatba, és mindenki elfogadta a természeti katasztrófák okaként.

A falvak elöljárói összehívták a népet, közös fogadalomtételre került sor, hogy jó útra tér a közösség, búcsújárás is lesz. Ezen felül bezárták a kocsmákat, vendégfogadókat, italkiméréseket, és fél évszázadra betiltották a szerencsejátékokat és a táncos mulatságokat is. El is telt így néhány év, csakhogy közben is születtek gyerekek (pláne, ha szüleik nem járhattak „bulizni”, bálba…), akik viszont felnőttek, de nem emlékezhettek a nagy árvizek és özönvizek idejére, mert akkor még nem éltek. Ez az új generáció túlságosan szigorúnak találta a sok tiltást, és meg is próbálta kijátszani, amikor csak lehetett. Sok mende-monda kereng a titkos bálokról, amelyek közül egynéhányról a vikárius és a falu elöljárója is tudott, de szemet hunyt, elvégre az ember szíve a bortól felvidul, lábai pedig a tánctól felfrissülnek.

Egy napon azonban az almagelli pap hallani sem akart a soron következő bálról. Amit akár táncháznak is nevezhetnék :-) . Mert az előző alkalommal tartott bál után elég sok gyónást kellett végighallgatnia, és legalább heten vallottak be félrelépést! A helyi fiatalok végül azzal tudták meggyőzni a papot, hogy meghívták, személyesen felügyelje a bált, azaz a hitközséget, elejét véve minden bűnös tevékenységnek.

Ott ült tehát a pihenő táncospárok közt a pap is, míg egyszer csak éjfél után valamivel felháborodottan ugrott fel a székéből:

-Hát nem látjátok, hová fajult a dolog megint?! Már hármasban táncolnak! Ott, né! Azok a legények! Egyik kezük egy leányét fogja, a másik az ördög patáját!

Pillanatok alatt kitört a pánik. Úgy látszik, mégis tudtak a potenciális büntetésről, és nem akarták a Mattmark tavat újra a nyakukba, meg a termésre, ezért ki-ki, ahogy volt, nyaka közé szedte a lábát, és már ott sem volt! Ilyen hamar még sosem távozott egy bálról egy egész falura való ember.

Úgy megijedtek az ördögtől, hogy utána nagyon hosszú ideig nem mertek bálozni. Egyszóval, vagy az ördögnek, vagy a Fennvalónak, vagy a hatalmas Mattmark tó vizének komoly tekintélye volt. A papnak mindenképpen, hiszen azonnal hajlottak a szavára.

Hanem békés időkben, mikor az időjárás nem járt árvízzel és torrens általi pusztítással, a helyiek magasra merészkedtek. Végighajtották juhaikat, marháikat a tó mentén, ahol mi is elballagtunk Zsófival, majd ott, ahol véget ér a kiszélesedő torkollat és már csak a beleömlő Stafelbach patakhoz kell hajtani a marhákat inni, letáboroztak a tó csücskénél, Distelalpnál, 2200 méteres magasságban. De legtöbbször otthagyták az állatokat, ridegtartásban. A Distelalpot mi szép, virágos, bár helyenként havas legelőnek találtuk, Zsófi virágokat fotózott arrafele, de a hely neve mást mond. Distel ugyanis bogáncsot jelent németül, és előfordulhat, hogy épp egy száraz időszakban nevezték el! Több ilyenről is kereng történet, de az egyik aszály emléke különösen fennmaradt.

Az történt ugyanis, hogy e szárazság idején valóban csak kóró és bogáncs jutott volna fent a barmoknak. Hogy azok éhen nem pusztuljanak, a gazdák megkérték Hans Jakobot, egy almagelli nagyszájú, életvidám legényt, hogy vigyen fel szénát. Meg is tömött Hans Jakob egy fonott kast, hatalmas köteg széna volt a rakománya. Csiffrának hívják ezt a nagy-nagy „kosárhátizsákot” a helyiek. Igazából egy óriási kosarat visel ez ember a hátán. A nagy rakomány a visszaúton azonban egész könnyű volt, Hans Jakob pedig fürgén caplatott lefele. Alig hagyta el a Chrizegge (Kreuzegge lenne németül) nevű helyet (ahol mi ma az autóban épp a parkolóhely felé közeledtünk, már a szerpentinek tetején 2050 m körül), azt hallotta, hogy léptek kopognak a háta mögött. Megállt, megfordult, de a másikat mintha a föld nyelte volna el. Nosza, sebaj, ment tovább Hans Jakob. Csakhogy az őt követő másik is nekilódult, ott volt a nyomában! Emberünk szaporábbra vette a lépést. Az a bizonyos láthatatlan valaki, hát nem elkezdett az is sietni? Hansi még inkább nekiiramodott. De a másikat nem lehetett lerázni! A mi almagelli legényünk csak úgy lihegett a gyors nekiiramodástól, de a lépések kitartóan követték. Elfogta szívét a pánik, még gyorsabban rohant lefele. Messze volt még a falu, ó, meglehetősen messze!

Ilyen az a csiffra (Tschiffra), csak éppen nagyobb, jóval magasabbra meg szokták pakolni. A képet az http://www.gemeinde.embd.ch/html/altes_embd.html oldalról csentem. Érdemes arra is átszörfözni.

Egy órával később a reszkető, pihegő, ziháló, levegőért kapkodó Hans Jakob utolsó ereje fogytán a Zer Meiggeru nevű helyhez leérve összerogyott, és az út mellé gurult. Mivel fürdött a patakzó izzadtságban a száraz nyár pora egyből a bőrére tapadt. (Ez a mai nevén Zermeiggen az a hely, ahol a kis víztározó van 1738 méteren, meg ahonnan felmegy az ösvény Heitbodme, illetve az Antronapass felé. Morzsi fiúcskánk itt esett orra, úgy hogy a szája feldagadt egy vasárnapi sétán.)

Itt Meiggerunál ugyan még nem lakik senki, de Almagell közel van, az első házakat látni lehet már. Észre is vették a helybeliek Hans Jakobot, és rohantak is oda hozzá.

Mikor meglátták a majdnem felismerhetetlen falubélit, rögtön tudták, hogy a „bóca” kergette meg ennyire. Ez a bóca (helyi nyelvjárásban Boze) afféle gonosz kísértet, amelyik direkt élvezi az ártatlan emberek riogatását és megtámadását! Nosza, nekiálltak megvizsgálni Hans Jakobot, hogy minden rendben-e vele. Ám amikor a kosarát is szemügyre vették, akkor vette észre valaki, hogy egyik oldalán letört benne egy fadarab a vázból, és az gördült erre-arra a kosárban a legkisebb mozdulatra. Szóval ez a fadarab verte olyan szép ütemesen a „csiffra” oldalát, ezeket vélte lépéseknek a háta mögött a Hans Jakobunk. Hát, amint erről megbizonyosodott a holtfáradt férfiember, mérgesen ugrott fel a porból és szégyenében szitkozódni kezdett:

-Teringettét! Na aztán most mennyi időbe fog telni, míg ezt rólam elfelejtik az emberek?!

Nem tudom, ez az aszály mikor volt, hogy ez mikor esett, de úgy tűnik, nem akarják neki elfelejteni a helyiek! Sőt, most már az én olvasóim is tudni fogják.

De mást is megőrzött a népemlékezet e környékről. Például a csoda történetét, amikor a süketnéma megszólalt. Ez a süketnéma fiú egész életében egy szót sem szólt, afféle szelíd el-elcsámborgó legény volt, ám egy napon a Distelalpnál takaró falusiak azt látták, hogy a Monte Moro Pass fele eltekergett atyafi lélekszakadva rohan le, vissza feléjük, ÉS kiabál. Igen, kicsit dadog az elején, de nagyon is érthető, amit ordít:

- Jönnek! Itt vannak! Már ereszkednek le ezen az oldalon! – kiáltja. Vagyis az ellenség átkelt a hágón, és már Taelliboden fele tart. Onnan meg már nincs sok Distelalpig!

Lett is nagy riadalom! De a süketnéma már nem volt többé süketnéma. Határozottan felkiáltott:

- Az első embert, aki ide mer jönni, leölöm! – és a vállára vett egy hatalmas követ. Felhágott a havasi esztena tetejére, ott várta az ellenséget. Amint az első felderítő, egy piros dolmányos katona odaért az eresz alá, ráhajította a nagy követ. A támadónak eddig tartott a földi pályafutása, de a mi fiatalemberünk nem hagyta ennyiben a dolgot. Lemászott a tetőről, levette a piros dolmányt az obsitosról, és felállt. Húzta maga után a szétroncsolt koponyájú betolakodót és ment felfele a hágó irányába, Taellibodenen át, ahonnan már ereszkedett javában az ellenség. Ahogy azok meglátták a megölt bajtársukat, meg az egykori néma ember mögött felsorakozó, gereblyével, kaszával felfegyverzett, eltökélt falusiakat, több sem kellett nekik, azon nyomban visszavágytak az olasz lejtőkre. Megfordultak bizony azok, de hogy lerázzák magukról a parasztokat (vagy riadalmukban?), nem ott futottak vissza, ahol jöttek, hanem keletebbre, a Mondelli hágónál. Ami már csak azért is szép teljesítmény menekülés műfajban, mert a Joderhorntól is keletre esik, a Taelli gleccser felett. Az ellenségnek lehetett némi tapasztalata a gleccseren futásban?

Ezzel a mondák világa mára véget ér, ha sikerül még a gép elé leülnöm, lesz még pár szó a hallgatag és jó titoktartó hírében álló Saas völgyiek viselt dolgairól. Ha nem, akkor majd tiszteletbeli saas-i leszek, és hallgatok én is :-). A Matter völgyben (vagyis a zermattiak körében) ugyanis az a mondás járja a saas-iakról, hogy ha ez utóbbiak találták volna fel a puskaport, akkor a világ még ma is lőfegyverek nélkül élne (azaz, csak a saas-iaknak lenne). (Akik viszont emberek helyett mormotára vadásznának – de ez már egy másik történet.)

A viszontlátásra, kedves olvasók, itt a link, amellyel átugorhattok a fényképalbumba:

https://picasaweb.google.com/kamalika.gyorgyjakab/GyalogturatskaASargaNapernyohoz?authkey=Gv1sRgCLfas-qjhYn3jAE

-------------------------------------------------------------------------------------

* Sagen und Volkserzaehlungen aus dem Saastale, Saas Almagell, 1993.