Valami elmosódott, gyerek formájú folt

Nekünk aztán senki ne panaszkodjék, mi most jó előre szólunk. Tőlünk az elkövetkező – fogalmunk sincs, milyen hosszú – időszakban csak az várjon Morzsiról képet, aki idejön és lefényképezi! Punktum. Vagy az illető, ha biztos sikerre akar menni, küldhet egy National Geographic vagy Sports Illustrated fotográfust, esetleg olyan olimpiai tudósítót, aki inkább focira, atlétikára specializálta magát, de mindenképpen nagyon gyorsan odébbálló riportalanyokhoz szokott.

A legújabb fejlemény ugyanis az, hogy egykori kedves kis fotótéma Morzsi ilyen nemes törekvések idején most már csak kétféleképpen reagál:

a)      vagy még a fényképezőgép bekapcsolása/bemelegedése előtt odarohan a fotóshoz, és teljes erőből megmarkolja a kamerát, aminek az ég irgalmazzon azok után!

b)      vagy – megunva, hogy mégsem kaphatja kézbe a fényképezőgépet– eliszkol, odébb áll, egyre magabiztosabban elszalad, pillanatok alatt elsündörög, kámforrá változik, vagy csak arrébb közlekedik, de közben mozgatja a fejét, hadonászik, fenékre ül, orra bukik, bebújik az apja íróasztala alá, netán az anyja ruhásszekrényébe.

Ezen említett lehetséges reagálási módok következtében mostanra van már rengeteg olyan képünk, amin valami elmosódott, gyerek alakú csík vagy folt látható. De egyre kevesebb az olyan képünk, amin felismerhető lenne az a Morzsi, akit úgy megszerettünk és megszoktunk. Pedig jó lenne megörökíteni, mert most, az elmúlt egy év fotóinak gyors mustrája során derült ki, hogy milyen rettentő sokat változott az arca is. De ő most épp úgy akarja, hogy egy időszak kimaradjon a fényképes dokumentációból. Ezért folyton ellehetetleníti a fotózást.

A kudarcélmények sokaságán az sem segít, hogy itt a környéken nincs olyan hely, ahová csak úgy ki lehetne menni, Morzsitól eltávolodni, és lefényképezni. Mert autók, lépcsők, lakások, betonutcák, vasúti sínek, kamionok vesznek körül, a legközelebbi erdőhöz csak autóval lehet eljutni, ha az ember nem szeretne a 90-el közlekedő járművek közt az úttesten, illegálisan életet kockáztatni, a távolabbi erdő pedig egy óra gyalog a városkán keresztül. Szóval csak bent lehetne fotózni. De a lakásbeli fotókkal Mamónak az a baja, hogy olyanok lesznek, mint amiket fű-fa (Mamót is beleértve)  tucatjával tesz föl a netre: zsúfoltak, megkomponálatlanok és rossz megvilágítás, rossz gépbeállítás mellett készülnek.

Meg hát a nagyon titkos ok az, hogy Mamó titkosnál is titkosabb vágya sehogy sem bír teljesülni: valahogy nem az olasz bútordizájner-lakberendezők minimalizmusával berendezett megalakásban lakunk. Az ilyenekbe tulajdonképpen bármit bevihet és letehet a legnagyobb szalon közepére a kisebbik szobor közelébe az ember, arról csak jó kép tud készülni egyéb, környezeti adottságok miatt.  De a mi, vagyis a Mamóék lakásában készült fényképekre folyton becsúszik egy oda nem illő ágyterítő, egy házipapucs, egy nyitva felejtett ajtó, amelyen kisejlik a rendetlenség, egy tucat színes kocka, egy pilótáját vesztett helikopter, egy szekerét vesztett ló, egy nadrágját vesztett víziló, egy félig felhajtott nadrág, egy félig megivott csésze kávé és egyéb hétköznapi apróságok. Ja igen, néha egy apró lábszár, egy fél gyerekfej, egy épp arra suhanó Morzsidarab is, esetleg egy grimaszt vágó Zolikoponya… (Csak az a szegény Láma láma nem bír felsejleni semmi mögül, most már tényleg biztos, hogy elnyelte a föld.)

Így aztán Mamó titokban lemondott a színvonalas gyerekfotókról. Na de sebaj, gondolta, még van egy esély, hogy minőségi képet készítsen. A múltkori pandás cikkhez például elég lesz a pandát lefotózni, az mégsem mászik el olyan villámgyorsan, mint Morzsi. Tévedés volt ilyen optimista lenni. Pedig Mamó nem adta fel könnyen a hitet, keményen megküzdött Morzsival a fényképezőgépe használati jogaiért, majd szépen nekilátott „installálni” a kép hátterét. Mivel a panda meglehetősen fekete-fehér, Mamó előkereste a legszínesebb indiai óriáskendőjét, behúzta a fehér függönyt, felkapcsolta a megfelelő lámpát, és … elkövetett egy nagy-nagy hibát.

Morzsit kérte meg, hogy hozza oda a pandát. Emlékeztek még, Pandabanda Bandi Pandáról nem is olyan régen írtam. Morzsika elég kevés mondatot ismer fel egyelőre, de a „fürödni fogunk”, „lesz hámm” (vagyis evés), „hol vannak a pillangók?” és a „hozd ide a pandát!” már világos számára. Harmadik utasításra most is megy, keresi a pandáját, hozza, Mamó dagad a büszkeségtől, és ekkor hűha, Morzsika észreveszi a földre leterített hatalmas színes kendőt!

Pech. Mármint a Mamónak, Morzsi viszont meglehetősen szerencsésnek érzi magát, merthogy kisebb korában (vagyis még mielőtt járni tudott volna) ezzel a kendővel játszottak! Mamó lebegtette-lobogtatta, néha elbújt mögéje, néha elődugta a képét, Morzsika pedig rúgkapált, hogy megfoghassa a kendőt, és magán kívül volt az örömtől, valahányszor ezt gyakorolták. Most is beindult nála a pavlovi reflex, meg kell szerezni a kendőt. Mamó visszaszerzi, próbálja szépen simán kiteríteni. De Morzsi a másik oldalon máris próbálja magához húzni. Ádáz küzdelem indul, Mamónak még az is megfordul a fejében, hogy miért kell olyan nagynak lennie e kendőnek… Morzsi ellenben azt hiszi, hogy ez valami új játék, és teljes lendülettel veti bele magát. Még egy pár kendősimítási, pandabeállítási próbálkozás, és Mamó előtt világos a saját veresége.

Jó, akkor legyen kendős játék megint. De szegény Pandabanda Bandit se hagyjuk akkor ki, Mamó batyut formál a kendőből, abban cipeli a pandát. Morzsi azonban mindenáron ki akarja onnan szabadítani. Egyre jobban belegabalyodik. Végül hasraesik, mert megbotlik a pandás kendőben, Mamó meg nem bírja elkapni. Persze ez különösebben nem izgatja Morzsit, neki kell a kendő. Aztán egy másodperc múlva valamiért elfelejti, és elnégykézlábal a húzható szekérért. Talán a pandát akarja azon húzni, hogy ne batyuban cipelje? Ó nem, az csak egy futó ötlet volt. Mert észrevette megint, hogy Mamó visszatér a fényképezés ötletére. Akkor viszont meg kell szerezni a gépet. Így születik aznap este a harmadik gyerektenyérfotó…

Aztán Morzsi minden átmenet nélkül rájön, hogy fáradt. Kiköveteli az esti fürdést, aztán ágyba vonul, de persze lefényképezni itt sem lehet, mert fúrja a fejét a matracba…

Szóval mostantól csak szövegesen dokumentáljuk, ha valami érdekes történik. Azazhogy minden ötvenedik érdekes dolgot, mert nem lenne elég idő mindent leírni. Itt állandóan van valami meglepetés. Csak úgy suhannak ide-oda a meglepetések, mint azok az elmosódott, gyerek formájú foltok a fényképeinken.