Hová tűnnek a szavak?

Mamó arra jött rá, hogy ő egy kövület. Annyira régi (tudása oly elavult), és annyira kevéssé használható. Vagy jobb esetben egy reliktendemizmus, valami, ami mégsem veszett ki, de ami már csak egy helyen van, és ott is nagyon ritkán, csak úgy megmaradt a múltból, értékét pedig egy-két ritka tudóson kívül senki sem tudja…

Eredetileg csak írni akart arról a babajelenségről, amit egy ideje kíváncsian szemlél és meg-megbeszél Florence barátnőjével, akinek tizennégy hónapos kislányánál ugyanúgy jelentkezik a dolog, mint Morzsinál. De sajnos elkövette azt a hibát, hogy gondolkozni, mi több, töprengeni kezdett! (Ebből sosem sül ki semmi jó.) Azért e szösszenet végén a gyerekekről is lesz szó. De most kezdjük a hosszú indoklással.

Hát igen, Mamó épp azon töprengett, hogy szakmája a szavak ide-oda rakosgatásából áll, de sajnos mikor pénzért rakosgat szavakat, sosem a saját szavait találgatja-tologatja ide-oda a mások által már eleve az alany és állítmány felismerhetetlenségéig bővített mondatokban. Aki még nem jött volna rá, ezt hívják jogalkotási módosítások átültetésének, és szakmai kötelesség (azaz egy bizonyos mennyiség fölött inkább komoly, fenéknövelő szellemi ártalom, de veszélyességi pótlék nélkül). Namármost, Mamó legújabb terve (azaz projektje, hogy a gyakrabban használt/atott/ szóval éljünk) az volt, hogy leír száz olyan, más szót, amit szívesen használt volna, de az elmúlt tíz (lehet, hogy száz is van már?) év alatt szakmai feladat (értsd: kihívás) keretében sohasem kellett (még) leírnia. Ez afféle önkompenzáló nosztalgiázás lett volna, persze nem jutott rá idő, mert egész idő alatt ilyen szavakat és szószerkezeteket kellett mamónak ismételgetnie, mint például: „hatékony”, „megvalósítás”, „végrehajtás”, „a 2. cikk (1) bekezdése”, „indokolás”, meg például „annak biztosítása érdekében”… hogy csak a naponta negyvennél többször előfordulókat említsük.

A száz le nem írt szó(összetétel) között pedig csak ilyenek szerepeltek, minden különösebb rendszertani osztályozás nélkül, mint például: kárpáti csenkesz, sarlós buvákfű, baltavirág, havasi csűdfű, párnacsúp, tornác, pajtatető, alsószoknya, szekérbak, hajótat, copfos építészet, kapca, zsámoly, hacuka, zakota, máglya, komaasszony, radina, gereblye, szénarakás, zsánercsavarzár, takarni, megolvasni, virikelni, csattogtatni, csettinteni, rittyegtetni, siríteni, hórihorgas hétfejű hatökör,… hogy a ráksúj… hát, ez az utolsó abszolút endémikus kifejezés! Namármost, e rövidített lista olvastán feltűnt Mamónak, hogy a szakmája gyakorlása során egyáltalán nem használt szavak pont az élete első felében, mondjuk, iskolás korában tanult szavak. Ez most vajon azt is jelenti, hogy semmi hasznát nem veszi az alapozásnak, a gyerekkorában tanult szavaknak?! Teljesen fölösleges volt összehalmozni egy húszezres szókincset (ami papíron ma már csak szúkincs, mert a szavak átmentek digitálba), ha az embernek élete közepe táján már csak ugyanazt a háromszázat kell állandóan ismételgetni (tetszik még emlékezni, hatékony, meg hatályos, meg optimális, meg munkaprogram, meg irányelv, meg esélyegyenlőség és társaira?)…

Na jó, itt abbahagyjuk a morfondírozást, jobb lesz, ha Mamó inkább Morzsikáról ír, meg amiről eredetileg akart: arról, hogy Morzsi ajkáról hová tűnnek a szavak?

Ugyanis Florence és Mamó arra figyelt fel, hogy a kis Emilie és Morzsi mindent csak egyszer mond. Pont. Ezek nem bolondultak meg! Nem olvasták Adyt, se Karinthyt. Nem mondanak semmit kétszer. Emilie kezdte, még féléves kora előtt egyszer szépen kimondta, hogy „maman”, aztán azóta sem. Morzsi is gyakran váltogatja a szókincsét. Az elején egy napig azt ismételgette, hogy tátitátátátátá, de egy nappal később már a mamamamamam volt a szavajárása, harmadik nap nem szólalt meg, csak nyürrögött, negyedik napon pedig azt mondta, hogy kukakakukk. Aztán többé nem tért vissza egyik témára sem. Kicsit később szóba hozta az erősen hindí hangzású ladliladliladlit is (palatoveláris d-vel, ami r-nek is, meg l-nek is hangzik, csak épp nem a hehezetes változata volt! csak úgy irigyelnék az indológusok), de ezt sem többször. Mamó szerint kár…

Florence is és Mamó is eltűnődött a sok hasonló példa után, hogy hová lesznek a szavak, vajon elfelejtik őket a gyerekek, vagy csak úgy érzik, ha már egyszer kimondták őket, akkor nem kell annyit ismételgetni, elég ha ők tudják… A két anyuka még nem találta meg a választ, de közben mindkét gyerek újított.

Morzsi egyre több szót (azaz szóképződményt, pl. „gggigangó”) mondott el … csak egyszer.

A legelső határozottan kivehető és tényleg valamit jelentő szó azonban Mamó határozott örömére az volt, hogy „könyv”! Még valamikor februárban. És Morzsi tényleg a piros borítójú, kemény, vastaglapú, nyolcoldalas könyvet értette alatta, amelyben Cani kiskacsa végiglátogatja mezőgazdáék összes háziállatának kicsinyét. Morzsi párszor próbálkozott, míg a künyv, küny, köny után sikerült a könyvet is kimondani, de mihelyt ez megvolt, soha többé nem említette még egyszer. Gyaníthatóan nem felejtette el, mert ha Mamó a könyvről beszél, Morzsi már indul is a könyv felé. Ugyanez érvényes a kanál, redőny, ajtó, ablak és kilincs szavakra is, elég őket kimondani, biztosan a megfelelő tárgyra néz. De beszélni azt nem hajlandó róluk!

Ha például Mamó megkérdezi, hol vannak a pillangók, Morzsi egyből mutatja őket, sőt a pénteki bevásárláskor a bolti dekorációnak kitörő örömmel kiabált, mikor észrevette, hogy pillangók vannak felcsíptetve rá. De egész eddigi életkéje során mindössze egyetlen egyszer nevezte meg őket, aztán ment a gggigangó is a süllyesztőbe. Ma reggel a néni szót tanulta meg, mivel Mamó egyik magazinjából „olvastak”, de Mamó nem engedte, hogy Morzsi a nénit kitépje, így valószínűleg Morzsi holnap már nem fogja azt sem mondogatni. Délután viszont a festett fa macskafej (ez egy játék eleme) mellé Mamó nyávogott egy kicsit, Morzsi pedig erre hangosan felkacagott, és azóta is ez a miááúúú kedvenc mai szava, mert ezzel garantált derűt lehet belőle kiváltani.

A tegnapi kedves meglepetés az Apu volt, persze azóta ezt sem mondta többször. Mi lesz vajon a holnapi? Mivel holnap az államilag kötelező szemvizsgálatra visszük Morzsit (hivatalos minisztériumi beidézőt kapott konkrét, megfellebbezhetetlen időponttal, ami véletlenül pont egy nappal azutánra esik, hogy lila karikát szerzett a szemecskéje alá, mert rosszul sikerült elesnie és valahogy a járomcsontját, szeme sarka mellett beverte egy fakarikába), el tudom képzelni, hogy azzal lesz kapcsolatos az új – egyszer használatos – szó. Minden esetre ez a találgatás (na, mi lesz a következő szava?) elég izgalmas, legalább annyira, mint az, hogy egyszeri kimondás után hová tűnnek a szavak.