Szép, mint a porszívó és a konyhaáttelepítő találkozása

Szép, mint a porszívó és a konyhaáttelepítő találkozása? Hogy mi???

Ne tessék még átkapcsolni más blogra, a Mamó nem bolondult meg, ez a cím csak egy régi emlék felidézése, a porszívó pedig nem lett fétis, csak egy meglehetősen gyakran előforduló tárgy. A konyhaáttelepítő már igényel némi magyarázatot. De kezdjük csak az elején, szép sorjában!

A Mamónak a nemrég beállt karrierválság közepette (vagy csak a három műszak, három szakma mármint 1) túlórázó, fáradt irodakukac, 2) főállású anya és 3) elhanyagolt, kiteljesedésre vágyó művész lett kicsit sok? Sajnos, egyikről sem tud lemondani!) eszébe jutott az egyik szakdolgozata. A „Maldoror énekei” című műről értekezett annak idején, és ebben hangzik el, hogy „szép (…) mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. Mamó gondolatban máris az előszobában találta magát, ahol ugyancsak különös véletlen találkozások zajlottak a napokban. Például a porszívó találkozott a konyhaáttelepítővel! Jó kis szombat délelőtt volt!

A porszívóról mindenki tudja, hogy mi az, a konyhaáttelepítő fogalmát azonban elmagyarázom, mert csak a kisgyerekes családok érthetik. Ez ugye, az a kb. 78-80 centiméter magas, örökmozgó masinácska, ami egész nap jön-megy, hol itt, hol ott bukkan fel és folyton fiókokat húzogatna, szekrényajtókat nyitogatna, székeket döntögetne… Ez a szerkezet a konyhában tud különösen aktív lenni, mert a Mamója ott tartózkodik a legtöbbet. Így aztán a Morzsi nevű konyhaáttelepítő műszerke leggyakrabban a konyhában talál sok-sok érdekes tárgyat, és kevés kivétellel valamennyit áttelepíti a lakás egy-egy másik helyiségébe. Megátalkodott küzdelem árán megszerzi őket, megrágcsálja kicsit, aztán elviszi magával egy kisebb lakáskörútra, és valahol egyszerűen elhagyja őket.

Az ollók és kések már elköltöztek a fiókokból valahová magasra (ebben nem a Morzsi a ludas!), de azért maradt még sok minden! Például jól rágható műanyag vágódeszka, szilikon sütőformák, polisztirén teaszűrő, szita, ruhacsiptető, kockás törlőrongy, kutyafejű babapohár, kék pettyes kanál, piros kecsapos „borkán”, és megszámlálhatatlan különféle méretű doboz – merthogy Nyugat-Európában a blokklakásokban nincs éléskamra/spájz. A kis konyhaáttelepítő minden egyes konyhai expedíciója során megtalálja a temérdek sok hasznos eszköz és zakota/kacat valamelyikét, máris felkapja, és teszi a dolgát. Az illető tárgy rövid időn belül a folyosón, a nappaliban, a bejárati ajtó előtt, az előszobaszekrényben, a Mamó íróasztala alatt, vagy a kanapé mögött végzi. De a napokban a folyosón kiszórt 42 darab csiptető közül néhány érdekes módon a Morzsika ágyacskájába is került, Mamó nagy csodálkozására.

A kis konyhaáttelepítő csak egy esetben nem járt eddig sikerrel. A tönkölybúzalisztet nem tudta elég ügyesen kiemelni a babakajás fiókból, hanem félúton visszaejtette, természetesen miután már kibontotta a papírzacskót. Az tippel jól, aki arra gondol, hogy Murphy törvénye a zabpelyhes és tönkölylisztes csomagolásokra is vonatkozik. Na, de sebaj, a Mamó otthon sokkal toleránsabb, mint a társadalom más rétegeiben, még akkor sem haragudott meg, mikor egyik esti fürdetésnél Morzsi megszerezte a zuhanykagylót, vagyis a rózsa fejét, ráadásul még el is csavarta a csapot, a hirtelen meginduló meleg víz pedig teljes erővel jött, kitépte magát Morzsi kezéből és öt másodperc alatt eláztatta Mamó összes ruháját, meg a fürdőszobát. (Amúgy, nyugi, be volt állítva a hőmérséklet, forrázás ellen biztosítva van a kádcsapunk, az átlagosan 55 fokos vízben fürdeni szerető Zoli nagy bánatára már mi sem tudjuk, hogyan kell visszaállítani tűzforróra a víz hőmérsékletét.)

Minden esetre, konyhaáttelepítő készülékecskénk meglehetős intelligenciahányadossal rendelkezik, tizenegy hónapnyi szakképzés után már tökéletesen meg tudja különböztetni és sikeresen nyitja az eltolható beépítettszekrény-ajtókat, a kihúzható fiókokat, a kifele és a befele nyíló ajtókat. Mamó és Zoli átlag kéthetente indul el újabb bababiztos szekrényzárvásárló körútra az IKEÁ-ba. Valahogy ezekből a ketyerékből sosincs elég, Morzsi folyton felfedez egy újabb, védtelenül felejtett fiókot. Vagy a Mamó felejti el gondosan elzárni a Morzsika remekül rágható gumitalpú kék hajós cipőcskéjét, vagy Zoli nem gondol mindig arra, hogy a számítógépét rendesen elbarikádozza. Vagy rohanás közben nem jut eszükbe leellenőrizni, hogy tényleg jól bezárták-e a festőszerszámos ládát…

Ja, hogy Mamó nem is erről akart írni, hanem a konyhaáttelepítő mini-művész és a világosszürke maxi-porszívó találkozásáról?

A porszívó régi ismerős, és Morzsit sokáig teljesen hidegen hagyta. De aztán jött egy korszak, amikor elkezdett határozottan félni a nagy zajtól, és megpróbálta túlordítani a gépi konkurenciát. Amit Zoli normális fejlődési fázisnak tekintett. Aztán jött a kíváncsiság, és ekkor Morzsi kutyaszorítóban találta magát. Ott állt a folyosón szombat délelőtt, nézte az apu által épp összerakott porszívót (bár a Mamó a családban a nagy Electrolux rajongó) és nem tudta eldönteni, hogy miként reagáljon. Rettenetesen félt, ugyanakkor épp olyan rettenetesen érdekelte a műszer. Most akkor mit tehet ilyen esetben egy tizenegy hónapos férfiú?

Kicsit közelebb ment a bekapcsolt jószághoz, de az mégiscsak iszonyatosan erősnek tűnt, ahogy folyamatosan zúgott. Hatalmas, kemény teste, masszív kerekei, hosszú ormánya, meleg levegőt okádó fara szintén ellenségesen viselkedett, egy ilyen okos baba pedig azért nem kockáztathat sokat. Morzsika kénytelen volt bevallani, hogy irtózatosan fél, és hangosan elsírta magát, Azaz elkezdett bömbölni. De a kíváncsiság másodperceken belül győzött, és mégsem menekült el a helyszínről. Közelebb lépni sem mert, csak nézte a gigantikus zajgépet, és ömlöttek az őszinte, nagy babakönnyek. De akármilyen rémes nagy jószág, akkor sem lehet a lehetőséget elszalasztani! Meg kell tudni, hogy mi ez, és miért búg ilyen veszettül! Morzsika nem bírta tovább idegekkel, ordított torkaszakadtából, de mégis leült a földre, a porszívó mellé, vagyis a porszívóval szembe. Csakhogy a nagy jószág arrébb gurult, mert Zoli befejezte azt a pár négyzetmétert. Morzsi arcán még mindig peregnek a könnyek sűrűn, de nem fogja a dolgot veszteséggel végezni! Igenis, utánamegy a gonosz, nagy, hosszú és hajló ormányos ágyúnak. Utoléri, megszeppenten bámulja, de nem tágít, leül ismét a földre. Bömböl, de nem iszkol el. Végül is a Mamója mindig azt mondogatta magában, hogy az igazi bátorság az, amikor az ember bevallja magának, hogy nagyon fél, aztán mégis megy tovább abba az irányba (vagyis nem hátraarcol!).

Hosszú patthelyzet volt, Morzsi a mini-titán igazi megmérettetése. Szép, bár kétségkívül zajos pillanat. Morzsika le nem veszi a tekintetét az ellenségről. Nem tudja még feldolgozni a rettegést, ezért hangosan sír, de a kihívás elől nem menekülhet, ezért helyben marad, ül a földön és vár.

Aztán Zoli egyszer csak tisztának tekinti a nappalit, és kikapcsolja a zúgósárkányt. Mihelyt az utolsó hangok is elhaltak, Morzsika mozdul. Óvatosan, először csak a keze, majd egész felsőtestével közelebb hajol, még mindig bizalmatlanul, gyanakodva, de szemügyre veszi a masinát. A porszívó visszapislog, meghunyászkodva, farkát behúzva, merthogy Zoli kihúzta a dugaszt a konnektorból. Már csak a régi silány árnyéka egykori babariasztó őméltóságának. Morzsika pedig nem rest, máris kézügyre veszi a nyugállományba kényszerített masinát. Mikor Zoli teljesen hatástalanítja a rémes nagy jószágot, Morzsi követi apukáját, hogy megtudja, hol is lakik a szörnyen zúgó gépezet.

Mamó, aki eddig egy Konrad Lorenz módjára (és érdeklődésével) figyelte és dokumentálta az eseményeket, itt követi el a hibát, hogy nem avatkozik a kísérletbe. Vagyis nem akadályozza meg, hogy Morzsi rájöjjön a titokra: a nagyon hangos masina a külső előszobaszekrény alján húzza meg magát. Morzsika pedig nem felejt. E szombat délelőttől fogva minden alkalmas pillanatban megpróbál betörni az oroszlán, akarom mondani, a porszívó barlangjába. Ha Mamójának ama szekrény környékén van dolga, máris kap az alkalmon, és rohan eltolni az óriási fehér szekrényajtót, máris guggol, hogy jobban megszakérthesse odalent az ormánytalan, rúdtalan, gyáván hunyászkodó porszívót. Ha pedig eljön a következő takarítás, és apu előássa az eszközt, Morzsi lelkesen ott terem, követi, hallgatja, figyeli, de már nem sír. Sőt, ha mostanában találkoznak az előszobatükör előtt, nevet. Elvégre két héttel ezelőtt az a találkozás ott kint az előszobában nem is volt rossz. Sőt, határozottan szép volt! Még Mamó is elnosztalgiázik, mert erről a délelőttről és a nagy patthelyzetről a szakdolgozata jut eszébe. Szép, akár …a  porszívó és a konyhaáttelepítő találkozása a tükör előtt.

Mindenkinek van valami baja

Mindenkinek van valami baja. Mercury29Lionék sem kivételek, máris kezdhetjük növekvő súlyossági sorrendben.

Mamónak az a baja, hogy nem tud csak Mamó lenni, nem láthatja elég sokszor Morzsikát, nem jön össze a babakajafőzés, általában hullafáradt, már nem is emlékszik lassan, hogy van egy blogja, és egyre kevesebb az önálló gondolata. Minél többet ismételgeti szakmai kötelességből a mások eleve odakozmálásig ismételt, doktrínákon átmenekített, plagizált ötleteit, annál kevesebb ideje és agysejtje marad meghallani a saját elmécskéjében még pislákoló gondolatkákat… Szóval nem tud lassan önmaga=Mamó lenni egyáltalán, ettől pedig ordíthatnékja van.

A babakajafőzés is szakmai ártalom miatt nem sikerül, mert aznap, mikor Mamó előre eltervezi, hogy na majd akkor a délutáni fogás jó kis házi főzelék lesz, biztos, hogy tovább bent kell maradnia, mert sok a munka, és mire hazaér, és nekifog főzni, meg mire az a nyers zöldség szép puhára párolódik, addigra Morzsika már rég éhen halt … volna, ha Zoli meg nem sajnálja, és zseniális ötlettel meg nem menti egy Hipp bio babakonzerv segítségével. Este nyolckor aztán Mamó, miután elbúcsúzott az aludni készülő Morzsitól, visszamegy a konyhába és azon töpreng, hogy ha még most este összeturmixolja a főtt zsengebabot, akkor attól felébred-e Morzsi, meg hogy ha kész a finom friss babakaja, akkor úgyis hűtőbe kell tenni, majd Zoli holnap megmelegíti és megeteti a gyerekkel. Aki valamiért – Zoli szerint – nem szereti a zöld dolgokat. De Mamó már több mint egy tucatszor megetette Morzsival, a legcsekélyebb zokszó nélkül, a spenótot, spárgát, brokkolit, tehát nem a gyerekkel lehet a gond. Márpedig Mamó holnap is dolgozik, meg holnapután is, meg azután is, meg azután is, így aztán kénytelen remélni, hogy Zoli mégis meg fogja kínálni másodszor is Morzsit, mert ez a baba csak második kanálra hagyja abba a fintorgást, és utána már úgy eszik, ahogyan egy kis etióp enne, ha lenne neki amit…

Mamónak néha sírni volna kedve, különösen olyankor, mikor főzni szeretne Morzsinak, de még egy pár oldal miatt bent kell maradnia munkaidő után… Ilyenkor szeretné elküldeni a Morzsinak főzött, de késő lévén már meg nem evett spenótot mindazoknak, akik tavalyelőtt megemelték saját fizetésük, juttatásaik, de egy-két rendeletjavaslat megszavazására már nem maradt idejük – ugyanis e rendeletjavaslatok közt szerepelt az is, amely kötelezné az uniós tagállambeli munkáltatókat, hogy az anyukáknak egy bizonyos minimális szülési szabadságot mindenképpen megadjanak (tulajdonképpen kötelezné az anyukákat, hogy kivegyenek legalább 14 hetet szülés után). Morzsi persze már lassan egy éves, tehát ez Mamón itt, nyugaton úgysem segítene, de a belga anyukákon még igen.

Na, de hagyjuk ezt az unalmas Mamót, nézzük tovább szép sorban. Zoli problémája még hatalmasabb, olyasmi, mint amilyen egy Bakonyban (vagy Ópusztaszeren, esetleg Debrecen főterén) kidobott tengerész sóvárgása lehet a tenger után… Hegy kéne, mászás és színvonalban megfelelő, és épp Zolival egyidőben ráérő társak… akik nagyjából ugyanarra a hegyre érnének rá. Szóval, ha jövő hét végén ráérnétek egy Királykő-túrára, akkor még ne jelentkezzetek, de egy Dent Blanche-rea meno (hodu utu rea :-) augusztusi kiruccanás esélye már érdekesebb lenne.

Kit is felejtettem ki? Mintha lett volna még valami baj… Hm, már nem tudom. Ja, hát persze, a drága kis Morzsika! Aki mindennél súlyosabb bajjal küzd. Igen, sajnos szegény babánknak súlyos kétoldali szemüvegtok-rághatnékja van, és ebből csak egyetlen gyógyszerrel lehet kigyógyítani: Mamó komoly, burgundivörös, kemény bőrből készült szemüvegtokjával. Ami azon kívül, hogy Mamó egyik ritka, „ember elé való” tartozéka, ami méééég szülés után is használható, egy nem túlságosan antibiotikumdús tárgy, magyarán, a mindenhová hurcolt táskában lakik és biztos, hogy hemzsegnek rajta a biotikumnak számító, láthatatlan pici valamik.

De Morzsika ilyesmire nem ad, ha ő egyszer megpillantotta a szemüvegtokot Mamó kezében, akkor addig mondja, hogy „műű”, addig ismételheti, hogy „mmmm”, „nűűűűű”, míg Mamó úgy nem dönt, ezt talán ideje lenne abbahagyni, és szépen odaadja a tokot Morzsinak. Ilyenkor mindig arra gondol, hogy remélhetőleg Morzsi tizenhat éves korában nem a kocsikulcsra pillantva fog majd nyürrögni (esetleg ajtót csapkodni, vagy amit szoktak a tizenhat éves fiúk)…

Minden esetre e pillanattól fogva szent a béke, sőt, Mamó ma nem hitt a szemének, mikor harmadik figyelmeztetés után Morzsi már nem vette újra szájába a szemüvegtokot, hanem egyszerűen kézben fogta és szorosan megmarkolva tartotta! Ami egy ilyen orális korszakban lévő babánál kész csoda… hisz alig lát meg valami jó kis színes tárgyat a gyerek, máris csorog a nyála!

De Mamó a sok-sok baja mellett mégiscsak örül, és visszautasítja a szülés utáni depresszió vágyát. Merthogy neki van a legcukibb gyereke a világon. Ezt persze a világ minden anyukája tagadná, de hát épp ez erősíti a szabályt. Meg az, hogy a múlt hétvégén Morzsi és Mamó egy másik, alig két hónappal idősebb babával találkoztak. Egy elképesztően édes kislánnyal. Aki viszont mindenért elkezdett sírni. Ha elmozdították a faltól vagy bútortól, amibe kapaszkodott, akkor azért. Ha felvették, akkor azért. Ha letették, akkor azért. Ha valaki idegen közel hajolt hozzá, akkor azért. Ha magához hívta a mamája, akkor azért. Ha a mamája egy percre kiment a szobából, akkor azért… Ha Mamó játszani próbált vele, olyasmit, amit Morzsival szokott, akkor azért… Csak nagyon hosszú idő múlva oldódott fel. Ezalatt Mamó úgy döntött, mégiscsak jobb egy olyan, keményfejű kisfiú, aki csak olyankor sír, ha épp súlyos kétoldali szemüvegtok-rághatnékja van. Csak ennyi baj legyen, jól van, na, tessék, Morzsi, itt a burgundivörös szemüvegtok.

A nehézség csak az, hogy legtöbb vírushoz hasonlóan a súlyos kétoldali szemüvegtok-rághatnék is mutálódik. Már kialakult egy újabb változata, amit talán tünetei alapján súlyos kétoldali telefonrághatnéknak neveznénk, de ez egy specializált vírus, mert csak az éppen valaki által használt telefonokra terjed ki. A múlt hónapban elrontott, kikapcsolt Nokia valahogy nem tudja ezt a betegséget előidézni, csak a fehér-ezüstszínű Siemens, amiben például épp a nagymama mond valamit. Ennek a vírusnak is kikísérletezte Zoli már az ellenszerét, de Mamó, aki végül új telefont vett Zolinak, úgy döntött, hogy ez drága gyógyszer, és kell lennie még valami más ellenszernek. Például a gyerek figyelmének elterelése? Hát, Morzsika nem adta meg magát könnyen, egy fél vasárnap délelőtt ráment az új módszerrel való kísérletezésre. Mondom én, hogy súlyos ez a betegség, ezért is lett növekvő sorrendben utolsó a család bajainak listáján. 

Az világnak mulandó voltáról

Ez itt most akár az erdélyi emlékirat-irodalom kései gyöngye is lehetne, ha stílusa okán nem is, de oly megrengető hírt közöl - visszatekintőben.

A mai bejegyzés lényege röviden:  Oda az Erőd! 

Volt, nincs. 

Lakásunk egyik legfontosabb eleme, a Morzsi biztonságos tombolására kialakított Erőd ezennel megszűnt létezni. Még annyi sem marad belőle, mint a Rapsonné várából. Méghozzá már több hete. Csak épp Mamónak nem volt ideje észrevenni és megírni, hogy közben Morzsika nagyfiú lett és a lakás megint lakható (juhééé, le lehet ülni a vesebab alakú, halványzöld kanapéra!). Pontosabban lakható, de most gyalog nem tanácsos benne közlekedni, nehogy az ember piros fakockákra, fekete-fehér plüsspandákra, világoskék fagolyócsörgőkre, zöld recsegő könyvekre, sárga bohócokra, szivárványszínű nadrágos oroszlánokra, lila-türkiz rágóhalakra ÉS rózsaszín babakezekre lépjen.

Mamó, a puhány anyatigris és Zoli, a gátépítő mester pedig rács mögé került!!! Talán megérdemelt sorsukat vállalják fel?

Hé, mi történt a Mercury29Lion mintacsaládban?! Mindenki megbolondult, lesújtott valami égi igazságszolgáltatás rögtönítélő és –végrehajtó karja?! Vagy csak győzedelmeskedett a Morzsi?

Ne is tippeljetek, elárulom, a Morzsi az! Már megint a Morzsi! Már annyira elkezdett járni, hogy nem volt más választás, mint szabadlábra helyezni. Aláíratott a kiegyező nyilatkozat, megszületett a Bettemburgi Béke, Mamó ölbe kapta Morzsit (aznap már kb. negyvenedszer, egyébként) Zoli pedig egy fél nap alatt szétszedte az Erődöt, és másfél nap alatt már vissza is pakolta egykori alkatrészeit (székeket, nagy dobozokat, paplanokat, pokrócokat stb.) eredeti helyükre. Kivéve azokat, nyilván, amelyek mégsem fértek vissza, de ez, gondolom, sokaknak ismerős.

Mamó pedig szépen a padlóra helyezte Morzsit, aki azóta is ott tartózkodik, kivéve, mikor az ágyacskájában alszik, vagy Mamó ölében – esetleg Zoli nyakában – gyakorolja a redőnyleengedés és párelszívó-bekapcsolás művészetét (e két utóbbi tevékenység most már biztosan olimpiai sportág lesz).

Így esett tehát, hogy egy ködös korafebruári napon (vagy még január vége volt?) Morzsi fiunk kapott ajándékba egy másfél szobás lakást, jó hosszú folyosóval, konyhával, és rengeteg sok kiszedhető fiókkal, kihúzható dobozzal, eltolható szekrényajtóval, csapkodható ajtófélfával, szanaszét felejtett kinccsel. Először kissé elbizonytalanodott a nagy szabad terek látványától, és – biztos, ami biztos – gyorsan leült a padlóra. De aztán egészen felbátorodott, elnégykézlábalt a falig, és annak mentén lemérte a lakását.

Még egy-két napig faltól falig bukdácsolt, immár sokkal lassabban, mint előtte az Erődben, ahol a vége felé valósággal nyargalt. Ugye az Erőd pokrócbéléssel volt bevonva, abban lehetett össze-vissza esni. Morzsika ezt akkor ki is használta, most viszont azt is megtanulta, hogy a szabadság azzal jár, hogy a baba feje folyton koppan, ha nem vigyáz rá a gazdája. Elkezdett hát vigyázni, mintha tojáshéjakon egyensúlyozna, úgy billegett jobbra-balra kitárt karokkal. De hol van az már?! Pár napja már olyan lazán gyalogolgat fel-alá, meg tud helyben fordulni, és nagyjából oda is érkezik, ahová eredetileg indult, magyarán a lába már tudja követni a fejét, vagy a feje tud már kivitelezhető, megfelelő parancsot adni…

Egyre jobban hasznát veszi a tanultaknak. Unalmas végignézni, hogy Mamó vagy Apu mosogat? Nem probléma, Morzsika egyszerűen hátat fordít, és kiballag a nappaliba. Aztán mikor ott valahogy nem talál senkit, mégis visszabandukol a konyhába. De akkorra már jön szembe vele Apu. Nosza, iramodjunk szembe vele, majd utána! Egy kis esés. Ebcsont beforr. Ha egy darabig senki sem akar semerre menni, az sem baj, Morzsi leül a földre és megvárja, míg Mamónak végre úticélja akad, aztán belekapaszkodik a nadrágjába, és vele tart. Ha pedig senki sem vinné őt magával, akkor sincs baj, Morzsi csak úgy „jár egyet”. Aztán visszatér a tilos zughoz, és jóízűen beleharap-NA apu papucsába, de ez a szemfüles Mamó valahonnan hirtelen ott terem, még épp idejében.

Ennyit Morzsiról, köszöni, most már nagyon jól van. Mamó és Zoli pedig a szétszedett járóka rácsai mögé rejtették a számítógépeket és a két íróasztalt. És maguk is kénytelenek voltak beülni a rácsok mögé. Ettől még Morzsika rálelt a Mamó kifizetetlen számláira, de szerencsére a végleges széttépés, szétrágás előtti állapotban Mamónak sikerült őket visszaszereznie, és csak egy ötoldalas (de azok jó vastag oldalak ám!) kiskacsás képeskönyv sínylette meg a dolgot, mert azt bizony Morzsika kissé eláztatta.

Esténként, mikor Mamó leülne a géphez (most már nem minden este, hol van az már?!), magasra emelt lábbal be kell másznia a saját territóriumába, de akár terráriumot is mondhatna, ahol kétéltűek helyett hivatalos papírok és merevlemezek remélik, hogy Morzsi még ma sem tudja bevenni a falakat. Zoli pedig már nem tudja a lábait kinyújtani a saját íróasztala alatt, mert a volt járóka egyik fala útjába áll, és a számítógépét védi.

Mamó épp elkezdene számlákat fizetni a neten, mikor a börtöne (azaz terráriuma) rácsainál megjelenik Morzsi, és addig könyörög különféle módszerekkel, míg eléri, hogy Mamó kimásszon, és csakis vele foglalkozzon. Persze mihelyt Mamó közelében köt ki, netán a magasban (ha felveszik), Morzsinak minden baja megszűnik, a beígért világvége elmarad, csak épp Morzsika nem hajlandó a Mamó a szemébe nézni. Vidáman pislog, forgatja a fejét jobbra-balra, diadalittasan fürkészi a kézügyre eső, megragadható dolgokat, és egy mukk sincs! Mamó leteszi Morzsit a hatalmas pályájára, és átmászik a kerítésen, a saját miniirodájába. A világvége máris rettentő közel kerül ismét, Morzsit iszonyú vész fenyegeti, most azonnal segíteni kell neki, Mamó másszon újra ki, vegye fel, mert nagy-nagy baj lehet a dologból!

Morzsika a lakás elnyerése utáni elbizakodott babatudatban ordít, és mindenre számít, csak arra nem, hogy … Mamó elröhögi magát! De Mamónak annyira tetszik a babaszínház újabb felvonása, hogy nem bírja elfojtani a hangos nevetést! Ez a meglepetés sokkja Morzsi számára, aki erre tanácstalanul leül a földre, és már nem is fél annyira a világvégétől. Véletlenül épp ott van a sárga kiskacsa története, na, az a könyv lesz az áldozat, Morzsi szét is rágja a kemény kartongerincet egy óvatlan pillanatban. Mamó pedig kifelejt két számlát a pakkból. Büntetésből holnap is internetes átutalásokat kell végrehajtania. Két ilyen közt azért gazdagítja kicsit az erdélyi magyar emlékirat-irodalmat (remélem, nem fogja ezt a Google keresőjébe egyhamar beírni valami szegény, magyar szakos egyetemista, mert szomorú csalódással kell akkor a blogomban landolnia).

Most rövid technikai szünet után folytatja a mesélést Mamó, ugyanis az előbb kitört a pánik! Felébredt Morzsi, és Zoli egyszerűen csak kivette a kiságyból. Mamó kérdi a nappaliba visszatérő Zolitól, hogy hol a gyerek. A válasz („jön”) már fizikailag is megjelent a folyosón, mikor Mamó és Zoli észhez tértek: amíg a baba aludt, leszedték a rácsokat, és most szabad préda, védtelen a két íróasztal, a sok-sok irattartó! ÉS mindennek tetejében, most van épp a soros számítógép-újrarakás (ez a férfiak kedvenc rituáléja, állítólag, minden esetre Zoli nagyon férfias), ÉS – ó, jószerencse ne hagyj el! – a Zoli asztali gépének utoljára kiszedett negyven alkatrésze épp a halványzöld kanapén, kézzel és babakarral elérhető közelségben szabad prédaként kiteregetve!!! Csupa védtelen elektronika mindenhol, egy vészesen közelgő baba meg épp beballag a nappaliba! Hááát, kár, hogy ezt nem láthatják az olvasók!

„Gggigangó!” – kiabálja Morzsi (ez a tegnap tanult „pillangó” szó akar lenni, ha jól érti Mamó), a két megrettent felnőtt pedig, mint a Tom elől menekülő Jerry, villámgyorsan pakolja vissza a rácsokat maguk köré, menekíti a processzort, kábeleket és csatlakozókat, a nemrég elővett könyvet, ollót, poharat, ragasztót, szappanos dobozt, grafikus táblát, befőttesüveget, virágvázát, hangfalat, kártyanaptárt, karórát…

De Morzsi már a nappali közepén. Aztán a konyha közepén. Később a hálószobában, ahol felfedezi, hogy Zoli a padlón felejtette az akvarellkészletet. Aztán az ágyon, ahol felfedezi, hogy Zoli ott felejtette a Kindle olvasóját. Aztán a nappaliban ismét, ahol felfedezi, hogy Zoli számítógépének még mindig nincs visszatéve az oldala, és sok szép, sárga, narancssárga és piros kábel áll ki belőle (nagyon babavonzó, Zoli szerint amúgy ez az egyik legszebben összerakott számítógép - vajon mire érti?). Aztán a játéksarokban matat Morzsi, ahol felfedezi, hogy a másik képeskönyv, a piros borítójú is jól rágható.

De ekkor Mamó ott terem, és rendet tesz! Irgum-burgum. Azt már sokkal nehezebben magyarázza el Mamó, hogy olyankor különösen nehéz egy képeskönyvet forgatni, ha az ember rajta ül! Morzsi azonban ragaszkodik az új módszerhez.

A képeskönyv megragasztása után Morzsi a fürdőszobába tart, Mamó ölében. A kis csatagyőztes Erődromboltató Vitéz Morzsi itt is hozza a formáját. Először megszerzi a mama nyakláncát, majd a piros fa játékkockát, ami azt hivatott segíteni, hogy Morzsi a hátán maradjon pelenkázás közben. De a nyaklánccal és a kockával a kezében Vitéz Morzsi mégis hasra fordul. Mamó most már érti a figyelmeztetést: az Erődnek annyi, oda a hatalom. 

„Jéaaajíííjj!” – sikkantgatja pár perccel később boldogan Morzsi a nappali közepén.

Ui. A győztes időközben megint eltűnt! Ilyen grafomán anya mellett nem is csoda! Szerencsére Zoli időben megtalálta, a saját íróasztala alatt, amint épp egy szép narancssárga kábelt próbált a számítógépből kihúzni.