Vitéz Morzsi legyőzi az Oroszlánszerű Tehenet

 

Vitéz Morzsi legyőzi az Oroszlánszerű Tehenet és jutalomutazásra vitetik

Ma van a másnap! amiről a tegnap tilos volt beszélni. Meg is hozza meglepetéseit ez a nap is. Kiderül, hogy Morzsika fogékony a homeopátiára, a Bryonia kedvező hatást fejtett ki rajta, mert már nem köhög sokat, és a rekedtsége is elmúlt, az éjszakát nyugodtan végigaludta, csak épp háromszor meg kellett álmában itatni, de akkor sem sírt. Zoli ugyan a gyógyteára esküszik, én a homeopátiára, aztán közös nevezőre jutunk azzal, hogy mindkettő hasznos volt, és a baba már megint visszament „virgonc” alapfunkcióba. És már egyre messzebb elér a keze, ha kinyúl a járókájából. Rendületlenül ostromolja a járóka „aranyszínű” falát, ahol nem rács van, hanem Zoli-féle barkácsbástya. Csatakiáltás is elhangzik („Abungi ő Ööööm” – ez morzsiul valami minimum „Lészen ágyú!” értékű mondat.)  Zoli kénytelen volt elismerni, hogy Morzsi már most jobban mászik, mint az apukája.

Betegségfronton most a mamón a sor, de ő valahogy nehezebben viseli, mert számára nem sok új felfedeznivaló van a lakásban, és nem tanul épp új nyelvet, ezért fő foglalatossága saját torok- és fejfájásának kúrálgatása.

Egy kis meglepetés a konyhában is akad. Mikor megesett a „kinézünk az ablakon” rituálé, és mamó indulna az ajtó fele, ölében Morzsival, mi az ördög, ez a gyerek ólomnehéz! Mamó nem bírja elmozdítani. Aztán persze kiderül, hogy Morzsika teljes erejével belekapaszkodott az ablakkilincsbe, és mamó választhat, hogy ablakostul, sőt ablakkeretestül cipeli Morzsit arrább, vagy inkább kiegészíti megint a rituálét ablakkilincs-fogdosással.

A nap másik, kellemes meglepetése, hogy – az Eleinte Gonosz Sárga Gumikacsa esetének mintájára – mire mamó dél körül, zsongó, százkilósra nehezedett fejjel, bedagadt szemmel bekukkantott a nappaliba, addigra Morzsika már legyőzte a hírhedt tegnap esti Oroszlánszerű Tehenet, azaz félelmét az illetőtől. Hajnalban még óvatosan sandított a tehénre, de most már a kezében tartja, és gyűri, csűri-csavarja, csapkodja a kanapéhoz… az Oroszlánszerű Tehén megszelídülve tűri sorsát és urának és hercegének tekinti Morzsikát, aki ezennel jogosan felveheti a Vitéz Morzsi titulust.

Zoli szomorú kicsit, mert tegnap este eredeti terve az volt, hogy veszünk tíz ilyen Oroszlánszerű Tehenet, és körberakjuk a kanapét, és akkor nem lesz szükség annyi rögtönzött morzsipályakorlátra. De ezt Morzsi, a Bátor szépen keresztülhúzta.

De Zoli is talál vigaszt magának, mert a Pixarra.com (TwistedBrush) a Nap Képének (Pic of the Day) választotta egyik oda feltöltött festményét, aminek mamóval együtt adott címet („Decadence with Red Leaves”, magyarul talán „Luxembourgi ősz romokkal“ lehetne a címe), és ugye, ez mamó szerint már 1% részesedés a sikerélményből. :-)

Így aztán Morzsi hősiességét és papája elismerését megünnepelendő, mamó házi vonatozásra vitte a babát az ideiglenesen a pincébe leküldött apukája gördülő irodaszékén. Beutazták a hosszú előszoba-folyosót és konyhát, ahogy kinéztek a vonatablakon, látták a két tükörben is a Vitéz Morzsihoz annyira hasonló, kedves kisbabát, aki szintén a mamója ölében utazott ezen a hideg novemberi vasárnapon. A konyhába érkezve a vonat hosszabb ideig megállt, mert az a lakás egyik legérdekesebb állomása, nemcsak a sok felfüggesztett csengő gyöngyfüzérnek köszönhetően, hanem mert a délutáni nap ide süt be, és olyankor mamó árnyjátékkal szórakoztatja Morzsit. Ez a kézi bábszínház egy ideig leköti a kis vitéz figyelmét, de aztán megérkezik az új masiniszta, Twistedbrush Zoltán Csaba a pincéből, és átveszi a mozdony irányítását. Mamónak amúgy is zsebkendőért kell rohannia…

Így esett, hogy valóban minden jó, ha vége jó. Hogy valami soványka sikerélménye mamónak is legyen e beteg napján, meglepetés ismét. Mikor Zoli javasolja, hogy valami zenét kéne hallgatni, gyorsan választ is ő maga valamit, nehogy mamó francia babazenét tegyen be. És, csodák csodája, Zoli teljesen spontánul a mamó kedvenc, azaz abszolút kedvenc zenekarát nevezi meg ! Nagyon eltérő zenei ízlésüknél fogva a mamó úgy csodálkozik, mintha zöld tehenet látna, de teljesen biztos, hogy Zoli érthetően ezt mondta, a Kansas-t hallgatná!!!  Ennek a nem várt, ritka eseménynek a tiszteletére megdöngetem a babanaplózás határait, és "linkelek" egy Kansas-számot is, ígérve a más ízlésű olvasótábornak, hogy nem teszem ezt gyakran.  Itt van:  http://www.youtube.com/watch?v=1Dj7p3h03qQ

 Igazából a kedvenc számom tőlük a "Cheyenne National Anthem", vagy az "Inside of Me" de azokat nem találtam meg... így marad egy lassúbb, líraibb, szelídebb "Dust in the Wind". 

Ezt kicsi Morzsinak is fel merem tenni :-)

Az oroszlánszerű tehén

Aki már több ideje olvassa ezt a blogot, emlékezhet talán, hogy egyszer megemlítettem egy nagy sárga gumikacsát (http://mercury29lion.blogspot.com/2010/10/morzsika-eltunik.html). Amitől Morzsi félt, de amivel aztán békét kötött. Ja, a jó öreg kacsa, Enikő barátnőm ajándéka most is ott lakik a fürdőkád szélén.  A család részévé vált, és nem is jutott volna ma eszünkbe, ha nem történik valami különös.

A drága kis beteg baba is kint volt ma velünk a konyhában, megmelegítettem ételét, és akkor a papája kihozta, hogy ott etesse meg. A halványzöld kanapén már csak tejet kaphat :-), meg kell tanulnia, hogy az evés helyszíne az ebédlő (ami nálunk a konyha is egyben, meg a kamra is, meg a mamó üvegfestőműhelye, táncterme). Azt kérlek, ne áruljátok el Morzsinak, hogy a mamája nem következetes, és a munkahelyét is „az evés helyszínének” tartja néha, annyi édesség és szendvics és joghurt felhalmozódik kis irodájában. Minél véget nem érőbbnek és nehezebbnek tűnik valamely feladat, annál gyorsabban fogynak a raktárkészletek, nyilván, konyha, kantin, kávézó nincs az épületben, ergo marad az iroda… Nincs menekvés a munka mezejéről.

Szóval, szegény Morzsika a köhögések és szörcsögés közepette is megéhezik néha-néha, ami számunkra reménysugarat gyújt mindig, hogy akkor nem lehet olyan NAGYON beteg. Most is elkészül a vacsorája, megterítek neki. Értsd: sokrétű feladat!

Ami könnyű, mint például az etetőszék letörlése, nedves és száraz arctörlő kendők előkészítése, kanál az etető személynek, kanál a babának, lábosalávaló (azaz lábosalátét), lábos, benne zöldségfőzelék csirkehúspéppel, egy rágható játék, mert néha szünetet akar tartani az etetendő alany – az már mind kész van. Most jön a kihívóbb része: széket keríteni a konyhaasztal mellé a nappaliból. Nincs elég székünk, mert Zoli kénytelen volt újra átépíteni a lakást, és beépítette a két konyhai széket a nappaliban létrehozott Morzsi-parkba, ahol a székek háttámlája afféle autópálya-korlátot képez arra a nagyon is valószínű esetre, ha Morzsika latba vetné mind a kilenc kilóját és két lábra állva, teljes testével nekifeszülne felesleges párnákból és paplanokból épített határainak. A székeken nyomatékként még egy-egy adag női magazin, mondjuk a baba tömegével nagyjából megegyező mennyiségű Elle, Annabelle, Marie-Claire, Psychologies az egyik széken, és szintén legalább egy morzsinyi tömegű építészeti, lakberendezési és design magazin a másikon (tévedésből mindig megveszem őket, aztán hazaérve rájövök, hogy a mienk még mindig csak másfél szoba, át nem rakható falakkal és zsúfolásig berendezve már…). Kakukktojásként a Les Alpes és a Geo is előfordul egyik-másik kupacban, a tetejükön pedig valami jó nehéz, nagy formátumú könyv, mondjuk Zoli legújabb kincse, a „Hogyan rajzoljunk fejeket?”, vagy „Digitális portréfestészet” és egyéb állatfajták (Kösz, G. Durrel). Sajnos csak két széknek volt hely a konyhában, ezért a harmadikat a pincében tároljuk, a negyedik meg már ott sem fért el, ezért össze sem raktuk, hanem a garázsban maradt, a dobozában. Pedig jó lenne még két szék most, a szalagkorlátot kiegészíteni a vesebab alakú kanapé széles végénél is, ahová már nem jutott a kínai nagyfalból… Itt élőkorlát van, egyikünk folyton itt ücsörög (őrt ül), hogy Morzsikát leállítsa a világ vége felé vezető útján.

Hol is tartottam? Ja, szék kéne. Ezeket a bábeltornyokat szépen lebontja az ember, Morzsit szigorú apai felügyelet alá helyezi, és már viheti is a székeket vissza a konyhába. Itt majd az ember szembeül az etetőszékkel, amelyben a szorgalmasan tátogó, de fejecskéjét ugyanolyan szorgalmasan forgató babával kell szembekerülnie.

Még egy-két apróságot előkészítek, igen, mi is kell még? Ja, puha papírzsebkendő, mert épp ömlik az orra, nyálazó (azaz előke, bavoir), és akkor, ajjaj, nem találom ezt a legutóbbit. Ami nélkül garantáltan át kell majd a végén öltöztetni Morzsit. Ezt elkerülendő, inkább keresek egy nyálazót.

Sok választásom épp nincs, mert a legtöbb már a szennyesben vár új inkarnációra, a konyhai radiátoron csak az a legújabb polisztirén izé van, amit a múlt héten vettünk meg kisebb vita után. Nekem eredetileg nem tetszett (most sem igazán), de Zoli elmagyarázta, hogy ez olyan műanyag elől zsebformára hajtogatható, praktikus cucc, amibe belehull majd az ételmaradék, és akkor nem a földre, babaruhára kerül. Bár tudományosan kimutattam, hogy rá van írva a címkéjére: „Tizenkét hónapnál nagyobb gyereknek”, a végén mégis megvettük, én meg arra gondoltam, hogy pár hónapig a fiók alján fog lakni az illető előke. De most szépen megint derogációt engedélyezek magamnak az elveimtől, merthogy nincs más kéznél. Előrántom a narancssárga műanyag előkét (nyálazót), amin piros kontúrral egy nevető? nyelvet öltő? kacérkodó? tehén feje van kirajzolva, és boldogan Morzsika nyaka köré kanyarítom. A baba hangulata eddig sem volt fényes, de most aztán mélyrepülésben közelít a padlóhoz.

Megérkezik a legénység másik tagja, Zoli apuka, aki elfoglalja kijelölt helyét Morzsival szemben, és kirángatja az etetőszék asztallapja és Morzsi hasa közül az általam oda beszuszakolt narancssárga tehenes izét, hogy elől legyen, mert akkor majd azt keni össze a gyerek, nem a ruháját. (Szegény baba, furcsán áll rajta ez a merev előke.)  Morzsika kétségbeesése határtalan. Elveszett, elhagyott kisbaba a sivatag közepén, az erdő mélyén, szülei által meg nem értett, ráadásul beteg kis ártatlan… Szája legörbül és elkezd sírni. De most nem úgy, mint amikor tudatosan figyeli, hogy halljuk-e. Ez most őszintén elkeseredett segélyhívás. Zoli abbahagyja az etetést, tanácstalanul. Talán nagyon fáj a gyerek torka, és nem akar enni, mert a nyelés esik nehezére…

Tépelődünk, kísérletezünk, de rövid időn belül világossá válik: a narancssárga tehenes előkével gyűlt meg kicsi Morzsi baja. Nem akarom szegény beteg kisbabánkat gyávasággal vádolni, de az az igazság, hogy fél a narancssárga (piros kontúrral körbevett) tehéntől. Na, akkor ezt gyorsan kipateroljuk a konyhából, Zoli adagolhatja tovább a vacsorát. Néha fáziskésésben van, mire betenné a teli kanalat a baba nagyra tátott szájába, addigra Morzsi már be is csukja, vagy épp megint észreveszi az ajtó, a konyhaszekrény, a mamó, az akármi érdekes mintáit, és abba az irányba néz, vagyis elfordítja a fejét, a teli kanál pedig az egyik arcán landol. De előbb-utóbb elfogy a kis lábos tartalma, csak mi nem értjük még a jelenséget. Míg eszembe nem jut a nagyobbik sárga gumikacsa!

Igen, attól is ugyanilyen nyilvánvalóan ódzkodott eleinte a gyerek. Máris futtatjuk eszméinket, találgatunk. Mi a közös a kettőben? Műanyag, ja, de ez most nem a megfelelő válasz. Sárga – narancssárga! Ez az! Zoli máris talál valami humángenetikai, evolucionista megoldást, rögtön hozza példának a naposcsibék esetét a vércse alakú rajzjellel, és bingó, meg is találtuk Morzsi baba ellenségét. A nagy ragadozót, ami olyan sárgásbarna, mint ez a tehén, és amelytől már génjeiben is reszketett az emberfia (pláne, ha valami szavanna volt a lakhelye, de párezer éve ez még nem volt olyan rendkívüli esemény).  Aha, az oroszlánoktól vagy egyéb hasonló nagyvadaktól való félelem tudatalatti maradványai (vagy a róluk a génjeinkbe beívódott információ tudattalan emlékei) keltenek gyerekünkben veszélyérzetet! Elvégre ez az előke pont olyan színű, mint … egy rajzolt oroszlán! Narancssárga. Valljuk be, a képzőművészethez semmit sem értek, de ez a tehén színében határozottan hasonlít az oroszlánhoz (mármint rajzfilm-oroszlánhoz). Ez egy oroszlánszerű tehén! És a mi kis okos, ösztönlény babónk rögtön megszimatolta a veszélyt.

Ez most már tutibiztos, mert mikor a mi vacsoránkat is elkezdem előkészíteni, Zoli egy percre eltűnik, majd hallom, ahogy visszatér, és a gyerek megint elkezd sírni. Ez a tudós, kísérletező Zoli, hát nem visszahozta a gonosz, oroszlánszerű tehenet, hogy száz százalékos biztonsággal leellenőrizhesse, tényleg ettől ijed-e meg szemünk fénye! Irgum-burgum! A sírás hallatán, még mielőtt ráförmednék, tengerentúli örömmel állapítja meg, hogy Heuréka! megvan a hiányzó amőba, azaz a Morzsipálya hiányzó szalagkorláteleme! Nincs ugyan már több székünk, de ahová nem jutott szék, oda egyszerűen letesszük a narancssárga tehenes előkét, és a baba többé nem fog a kanapénak arra a szélére kikúszni. A szentségét, hát nem igaza lett!?

Attól ma este már garantáltan nem kell tartanunk, hogy Morzsika megint a mélybe tekintsen a kanapé széléről. Csak éppen engem furdal állandóan a lelkiismeretem, mert amióta odatettük a kvázioroszlán szerepét betöltő tehenet, azóta folytonosan odasandít, mintha nem merne neki hátat fordítani, és már nem játszik olyan gondfeledten. Néha még el is törik a mécses, pityereg kicsit… De mégsem menekül a kanapé másik végéig, ahová hívogatjuk. Egy méternyi tiszteletteljes távolságból sandít az oroszlánra, aztán engem néz segélykérően. Hát nem megesik rajta a szívem? Na, ezt az estét is az ölemben végzi, a gonosz oroszlánszerű tehén pedig a nyomtató tetején landol. A holnapra most tilos gondolni, szép álmokat!

Dádádádádá. Nyelvészet, már megint

Ha hegymászóékhoz gyerek érkezik, az bizony – ha rövid időre is – kizökkenti a biztos állásból-fogásból a család férfitagjait is. Ezt ugyan első perctől fogva tudja az ember (azaz én), de azért érik meglepetések még a gyerek anyját is.  Például, amikor hazaér a munkából délután, és a kedvenc (36 éves) hegymászója azzal fogadja, hogy „dádádádádá” (vagy lehet, hogy „gyegyegyegyegye”?  - elég nehéz lett volna fonetikusan átírni)…

Mikor a nap folyamán többször hallja az ember a kedvenc hegymászóját ekképpen társalogni a kedvenc kisfiával, akkor, hümm-hümm, most már biztos, hogy Morzsika visszahat! Vagyis nemcsak dialógus („Gyágyágyágyágy!” – „Igeg, dádádá. Gyágyágyá. Dëdëdëdë ” stb.) zajlik férfikörökben, hanem komoly kölcsönhatás is – méghozzá nem a Zoli által elvárt irányban (Morzsika még mindig nem tudja felhúzni a hágóvasat, ajjaj, ellenben Zoli már folyékonyan, magas szinten beszél morzsiul).

Hurrá!

Mintha Morzsika abbahagyta volna a motorika és mozgás terén a mérföldkőtől mérföldkőig nyargalást, és hátradőlne kissé… Az önállóan felállás megtanulása után rohamtempóban megtanult a kanapé hátának támaszkodva araszolgatni, négykézlábról felegyenesedni némi tápászkodás segítségével, a tükörsima falon feltapogatózva feláll a fürdőszobában az ennél fogva veszélyessé vált pelenkázóasztalán, de most már nem törtet újabb testi bravúr felé. Azaz már egy hete nem produkál semmi újat, megnyugodhatunk, nem fog elkezdeni járni túl korán.

Most pihenteti a mindennap legyűrt több kilométertől korántsem fáradt végtagjait, és nyelvórákat tart magának. Végre eljött a pillanat, amit úgy vártam, a szótagismétlős kor. Merthogy a gyerekek beszédtanulásáról szóló tanulmányok szerint már ugyancsak esedékes volt. (Persze azt se fájlaltuk volna, ha még három hónap múlva jönne csak.) Hurrá! –mondja a bennem lakó nyelvész.

Szóval, nyelvészet, már megint! (a korábbi ez volt: http://mercury29lion.blogspot.com/2010/07/nyelveszeti-eszmefuttatas.html ). És mégsem hurrá! Merthogy szakmám szerint én lennék a nyelvész – talán. De még mindig nem tudtam tanúja lenni annak, amiről Zoli mesél: Morzsika hosszú monológjainak (gyanús, hogy erre való hajlamát inkább tőlem örökölte :-). Igen, állítólag Morzsi egész hosszú történeteket mesél délelőttönként, de olyankor éppen dolgozom. Egy gyors telefon épp belefér a munkahelyi délelőttbe, olyankor hallani, ahogy a háttérben rikkantgat, állítólag a hangomat felismeri és örül neki. Én is örülök ennek, de valahogy mégsem az igazi, mert olyankor nem mesél, hanem a telefont próbálja épp megszerezni, és mielőbb összerágcsálni… De ha jó hangulatban van, akkor nem frusztrálja annyira, hogy nem eheti meg a kábel nélküli, jó, öreg, szürke Siemens-t. Akkor a háttérben hallom újra azt, amiből úgy tűnik, nem sikerül eleget kapnom: Gyëgyëgyëgyë! Dádádádádá! Ezt még csak három napja csinálja, remélem, a hétvégén sem hagyja abba, amikor végre vele lehetek egész nap. 

Addig is szorgalmas tanárként nyelvórákat tart Morzsi - a papájának.

Az első film

Meglehet, hogy ez a történetecske nem szól semmiről és nem tartalmaz semmi poént, de akkor is le kell írnom, mert a mezei, sima, egyszerű, átlagemberi ("non-VIP" létezés) olyan boldog pillanatairól szól, amelyeket mindenképpen meg szeretnék őrizni, és szeretném, ha nem vesznének el velünk, az idősebb, kifutó generációval együtt, hátha egy napon magának a kis érintettnek is szüksége lenne rájuk.

Igen, Morzsi első mozis élményéről, vagyis első filmnézéséről lesz szó. Igen, pedagógus lelkületűek, állat- és embervédők, jól olvastátok, és az sem titok, hogy gyerekünk még csak hét és fél hónapos. (Ennek ellenére visszautasítom a siettetés vádját. Ja, hogy mi az a siettetett gyerek? Itt lehet utánaolvasni: http://mapszie.hu/velemenyunk-szerint/11-siettetett-gyerekek- Dr. Vajda Zsuzsanna pszichológus cikke amúgy nekem nagyon tetszik, ajánlom más szülőknek is. Az eltűnő gyerekkorral kapcsolatos állásfoglalások is sok igazságot tartalmaznak.)

Szóval Morzsikának filmet „vetítettünk” a múlt hét egyik estéjén. Az vesse ránk az eső követ, aki megpróbálta már e minden kalandra éhes, állandó élménykereséssel elfoglalt, gyakorlatias (értsd: kézzel fogható dolgokat akar) baba körmöcskéit levágni. Amúgy a ránk vetett kövek sem érdekelnek már különösen, amióta rájöttem, hogy egy csomó babaszakkönyvet és pedagógiai tanácsadót olyanok írtak, akiknek nincs gyerekük! (Ez számomra olyan, mintha elkezdenék francia nyelvkönyvet írni, anélkül, hogy jártam volna Párizsban vagy Brüsszelben, Genfben vagy legalább Montrealban…) Azóta nem bírom kétkedés nélkül elfogadni a már első hallásra is idegességet generáló jótanácsokat.

Ellenben, amikor Morzsi három hónapos lehetett, jót beszélgettünk Florence barátnőmmel, aki előttem két hónappal szült, és mikor megkérdeztem, hogy amióta kislánya megszületett, volt-e lehetősége legalább egy könyvet, regényt, bármit elolvasni. Teljes természetességgel mondta, hogy igen, persze, nemrég fejezett be egy könyvet I. Ferenc francia királyról és a reneszánszról. Hoppá, te vagy az én emberem, gondoltam. Bár csak két hónappal jár előttem a rögös úton, Florence-tól szívesen elfogadok tanácsot, mert hasonló helyzetben van mint én. Éppen úgy, ahogy én, ő sem tudja egész nap magára kötözve hordani első gyerekét, mert nem viheti be a munkahelyére ő sem. És neki is dolgoznia kell. És ő sem nevelheti kislányát ideális körülmények közt, ahogyan a természeti népek az eltűnő utolsó törzsek körében teszik, mondjuk például az Amazonasz vidékén, ahol a természeti népeknek nem kell nyolcoldalas adóbevallásokat töltögetniük, és nem egyórás, több átszállásos utazásba kerül az, hogy bejussanak a munkahelyükre, ahonnan fél hat előtt el sem jöhetnek. És valahogy francia barátnőméknek mégis összejött az, hogy a gyerek szép, egészséges, jól fejlődik, boldog, a szülei szeretik, és szintén boldogok vele, és még el is tudnak olvasni egy-egy igényesebb könyvet…

A filmnézős tanács azonban nem tőle jött, hanem Zoli mentő ötlete volt. A mi Morzsikánk, ha alszik, általában sötétben, és rács mögött (értsd: a hófehér kiságyában) alszik (legalábbis, amióta aktív mászó lett és tipegni is tud), mert így jobb és biztonságosabb neki. Vagyis ilyenkor lehetetlen hozzáférni és látni is egy kis kozmetika kedvéért. Ha viszont ölben tartjuk, és még egy lámpa is ég valahol, hogy mi magunk lássunk, akkor ezt ő rögtön újabb, természetes alkalomnak tekinti arra, hogy a valóság újabb és újabb szeleteit megszerezze és a szájába vegye. Következésképpen beindul nála a „kússzunk el érte, másszunk át rajta, kóstoljuk meg” pavlovi reflexe, és attól fogva nehéz őt megállítani, pláne olyan hiú biztonsági ügyek miatt, mint egy körömvágás.

De akkor jön az élelmes apukája, akinek mindenre van megoldása, aki Morzsi bármilyen életkorának és érdeklődési mániájának megfelelően át tudja építeni a nappalit. Apukája pedig úgy dönt, hogy a gyereket le kell foglalni valamivel, el kell szórakoztatni, de nagyon, aztán egyikünk ölben tartja, másikunk manikűrözi. És hogyan lehet egy ilyen mini Marco Polót, icipici Kolumbusz Kristófkát, csöppnyi Vasco da Gamát, kilenckilós Malloryt, hátulgombolós Amundsent úgy lefoglalni, hogy ne mozogjon és ne küzdjön kézzel-lábbal valami megszerzéséért? Zoli szerint egy fim erre megfelel. A mamó persze állandóan aggódik, és rosszat sejtve máris kiköti, jó, de akkor az a film nem lehet sem Stanley Kubrik, Danny Boyle, Jim Jarmusch, Steven Spielberg, Quentin Tarantino, Akira Kuroszawa, a Coen fivérek, sem David Lynch alkotása… Mamó reménykedik, hogy ezzel a záradékkal megmenti babuciját, mondjuk, 1500 gigabájtnyi nem gyereknek való gyűrődéstől. De mi van, ha épp ma este nincs egyéb Zoli merevlemezén? Akkor Morzsika reggelre megint véresre karmolászhatja azt a cuki, kis, pisze orrocskáját álmában?

Nem, szerencsére Zolinál mindig akad egy jó kis természetfilm. Így lesz Morzsiból a világ legfiatalabb herpetológusa, rovarszakértője, geológusa… Első mozifilmje ennek megfelelően ötszázszoros nagyításban mutatott, beporzás, azaz pollengyűjtés közben szorgoskodó méhecskékről, a mezők szintjén aktív, kósza vagy épp nagyon is jól szervezett rovarokról, és a talajból kibújó első zsenge palántákról szóló akciófilm lesz. Bónusznak ott a tizenhat éven felülieknek szóló rész a százlábúak szaporodási szokásairól…

Csodák csodája, bejön, működik, karikacsapás! Morzsika a vidám esti pancsolás után finom kis babaillatot árasztva üldögél az ölemben, immáron szépen ápolt körmökkel, és néma, elbűvölt érdeklődéssel nézi, hogyan növeszti majdnem fluoreszkáló zöld rügyecskéit egy fára kapaszkodó kúszónövény, amint a fény felé tör. Örökké valamit megfogni és megrágni akaró Morzsikánk tökéletesen ellazulva lógatja kezét-lábát, majdnem elfolyik a karjaim közt, minden tevékenységét felfüggesztve bámulja a mocsári gólyahír szirmainak kinövését, miközben a háttérben külön ehhez komponált szimfonikus zene szól.
Valami hihetetlenül új, és elképesztően jó élmény ezt a tökéletesen megváltozott babót így ellazulva magamhoz szorítani. Abszolút biztonságban tudja magát, érzi testem melegét, és ólomnehéz végtagokkal elterül e boldog szorításban. Amióta megszületett, most érzem először igazán lazának, valami paradicsomi nyugalom és lukulluszi (bár csak vizuális) vacsora egyidejű élvezőjének. Csak úgy árad a lényéből a semmittevő gondtalan ellazulás. Igazából én vagyok az, aki most kap. Csak úgy iszom, szürcsölöm, hörpölgetem, szinte kiéhezett hadifogolyként habzsolom az érzést, ami akaratlanul és öntudatlanul árad belőle. A félelem-, szorongásmentes, kényszeres mozgás nélküli és semmit sem kereső létezés gyönyörét. A puszta létezés örömét. Tengeren túli boldogság kézben fogni és ölben tartani, szemlélni, ahogyan nem csinál semmit, csak VAN, és ezzel felfoghatatlan mértékű örömöt jelent. Életem egyik legszebb pillanata, és igazából semmibe sem került, csak néhány letöltött gigabájt árába.

Aztán ez a paradox módon királyi negyedóra, amelyben úgy fürdik az ember a boldogságban, hogy nem tesz egyáltalán semmit (eltekintve a kilenc kilócska ölben tartásától), egyetlen, vízilovasan őszinte, hangos babaásítással véget ér. Morzsika jelet adott, hogy átvihetem az ágyacskájába, most már tudja, hogy kik gyártják a mézet, és kikből lesz a pillangó. Úgy alszik el, mint egy angyal, nem sír a cumijáért, társaságért, altatásért… Remélem, álma is olyan könnyű lesz, mint a filmen látott mezők fölött köröző leheletszárnyú rovaroké. Remélem, hogy nagyobb korában is sok ilyen pillanat lesz majd életünkben, mikor megengedhetjük magunknak, hogy ennyire nyugodtan, ellazulva létezzünk, pusztán a virágzó rétek szorgoskodó rajait figyelve. 

Vadászat

Vadászat. Méghozzá mozgó célpontra. Bár úgy általában a vadászat lényege az, hogy mozog a célpont. Nálunk is van most már egy csomó ilyen :-) !

Morzsika mozgó célponttá fejlődte fel magát. Kezdettől fogva nehéz volt ugyan mind a hat lábát és nyolc kezét belegyömöszölni az előlgombolósba, de mostanáig az öltöztetéssel letudtuk a célbatalálósdit. A nehezített változat akkor indult, mikor Morzsika megtanult önállóan megfordulni, és állandóan azt akarta gyakorolni, különösképpen a pelenkázóasztal tetején. Ez a pelenkázó személy kisebb mértékű felidegesítése után általában úgy folytatódott, hogy Morzsi félig felöltöztetve átkerült a kanapéra, ahol ötödszörre is rá lehetett adni a kezeslábast. Ez idő alatt is megfordult közben négyszer, sőt el is mászott egyszer-kétszer, de ez még bele volt kalkulálva a hibaszázalékba, ÉS a kanapén már nem állt fenn olyan aggodalom mint a pelenkázóasztalnál, hogy a baba a magas asztal szélére kivergődve a mélybe tekint. Mert adrenalinéhes babánk, amióta kúszni tud, azóta imád a dolgok szélére kikúszni és onnan lebámulni. Szerencsére nem buta, és az utolsó, veszélyes lépést sosem teszi meg, csak figyel a szakadék szélén :-) .

A mozgó célpontra vadászás gyorsasági szempontból csak most kezdett igazán élesben folyni, mikor a villámgyorsan ide-oda néző, fejét erre-arra forgató baba tátott, de ajjaj mindjárt becsukódó szájába még gyorsan be kell csempészni a köleskásás vagy főzelékes kiskanalat, gyorsan-gyorsan, még mielőtt elfordítja a fejét és arcára kennénk az ebédet akaratunkon és önhibánkon kívül. Ma például az apukája úgy etette, hogy nekem közben egy hatalmas színes hatost ábrázoló habszivacsot kellett időnként mozgatnom, hogy azt nézve a fejét úgy fordítsa, hogy a kanállal bele lehessen találni a szájába.

Kisebb katasztrófák úgyis előfordulnak, például mikor egy jó napom volt és megengedtem neki, hogy kézzel belenyúljon a kásába… Hogy mi járhatott a fejemben, én arra gondoltam, hogy majd a hiperokos, héthónapos gyerekem beledugja egyik kezét, aztán kiveszi és lenyalja, és voilá, kézzel evett. Morzsika meg arra gondolt, hogy ez milyen érdekes anyag, bal kézzel is meg kéne tapogatni! Aztán mikor kivette csuklóig összemázolt kezecskéit, megbillent, és egyensúlyát vesztvén gyorsan rátenyerelt a nadrágomra, hogy el ne dőljön. A mozgó, ingó célpontot nem találtam el, sőt, mire előrántottam a törlőkendőt, addigra már régen kivitelezte azon hirtelen döntését, hogy feláll, ezt pedig úgy tudja még csak megtenni, hogy térdelve a kanapé hátába „kapaszkodik”, egyúttal támaszkodik is, és felhúzza magát. Így keletkezett két kis bájos, mancsocska alakú folt a világoszöld kanapén.

A kanálnak a baba szájába való beletaláltatásánál is nehezebb az orrtisztító fiziológiás sóoldatcseppnek a baba orrába való becseppentése. Néha apai segítséggel – a baba fejecskéjének ideiglenes gyors rögzítése – egyből sikerül, de apai segítséget általában csak akkor kérek, ha apa is van a közelben. Addig is szenvedélyem a vadászat.

De nem akarok panaszkodni, Morzsika is mozgó célpontra kényszerül vadászni! Mikor már negyedórája csörtet-törtet, liheg-piheg, fújtat és nyög, és átmászott az emberen, a párnákon, az összes akadályon, akkor a kiszemelt, rettenetesen fontos célpont (legtöbbször valami keménykötéses könyv, de ma az IKEA-katalógus is megfelelt neki) arrébb vándorol, magasabbra kerül, átjut a mamó másik kezébe és a feje fölé… Morzsika nem csügged, máris újult lendülettel lökdösődik, kapaszkodik, kúszik és térdel, áll, tol, mászik és majdnem, MAJDNEM eléri a könyvet… ami gyorsan odébbáll a mamó kezében. Hát nem frusztráló?

Persze Morzsika egyéb lelkesítő dolgokat is talál, mióta megtanult egyedül felállni. Felfedezte magának a konnektort (már le van ragasztva felvakarhatatlan ragasztószalaggal), és mivel az nem mozdul arrébb, a mamó kénytelen a gyereket tenni arrébb – így azért marad a mozgó célpont illúziója, bár a célpont áll, a vadász nem ül néma lesben, hanem hurcoltatik a kanapé másik végére. Morzsika már megpróbált visszatérni a célponthoz, a kanapé háttámlájának támaszkodva szépen elaraszolt magában a konnektorokig, de sziszifuszi sorsa volt, nem sikerült kihúzni apa számítógépének zsinórját a fali dugaszból. Hurrá, mert apu gyaníthatóan nem készített biztonsági mentést. Kétszeres hurrá, mert a lomha mamó villámgyorsan odaugrott, eltávolította a másik potenciális célpontot, még mielőtt Morzsika a zsinórnál fogva a fejére húzta volna a réztalpú olvasólámpát. Most akkor kb. 2013-ig nem lesz olvasólámpa a nappaliban.

Csakhogy amióta ezt a cikkecskét elkezdtem begépelni, eltelt egy hét és közben hatalmas előrelépések... Tegnap este a konyhai ténykedés után mentem volna épp a nappaliba, ahol Zoli és Morzsika játszott (hitem szerint), de már az üvegajtón át gyanús volt valami. Ugyanis semmilyen fény nem szűrődött ki, hangok ellenben igen. Mi az ördögöt csinálnak ezek itt, és miért kuksolnak a sötétben? Benyitok, és vonyítok. A röhögéstől. Zoli a kanapén és amögött keresi félkézzel tapogatózva az állólámpa zsinórját és dugaszát, másik kézzel pedig próbálja féken tartani Morzsit. Aki minden sötétségnek oka, ugyanis mégiscsak összeszedte bababivalyerejét, és sikerült kihúznia a konnektorból a lámpát. Amit amúgy egy felnőttnek is elég nehéz megtenni. Most keresik a sötétben a konnektort. Aha, vadászat bagoly üzemmódban. Mivel a lámpát és a konnektort Morzsi babaévei idejére nem tudjuk nélkülözni, alighanem jobb lesz, ha veszek egy éjjellátó készüléket a kedves páromnak. Zseblámpát azt nem, mert Morzsi játékai közt végezné összerágva, de egy olyan sisakra erősíthető night vision equipment, amit a svéd légierő használ, na az jöhetne Zolinak.

Lakásunk tehát egyetlen hatalmas érdekességtárrá változott Morzsika számára, miközben apa-anya mindenhol azt látja: DANGER-PERICOLO-GEFAHR (- ja, magyarul is: VESZÉLY!!!)… A mamó azon töpreng, miért gondolta, hogy olyan baromi sok idő van még a lakás bababaráttá biztonságosításáig… Tényleg azt hitte, attól, hogy két hete, pénteken megtanult a Morzsika önállóan felállni, még ráérnek aggódni. De nem így történt, mert Morzsi már a spájzban van, ajjaj, már botladozva oldalazgat egymagában az ágy mentén a konnektor felé… Amikor meg kegyetlen pedagógiai módszerrel belepakolják a járókájába, ami börtönnel egyenlő számára, akkor általában úgyis addig csetlik-botlik benne, amíg a szülők megrémülnek, hogy a gyerek fejét hallják állandóan koppanni, döndülni… és ijedten kiveszik a babát, aki persze rá sem hederít a sok koccanásra… Néha legfeljebb egyet ordít, de aztán megy tovább az érdekes dolgok utáni hajsza. A zúzódások is a vadászat részét képezik.

Az meg külön jutalom drága kis Morzsinknak, hogy néha le tud csapni, észrevétlen lopakodva. Szóval van már sikerélménye. Ezt persze én alig látom, mert dolgozom, de például a minap, mire hazaértem a munkából, addigra hiányzott a National Geographic magazin legutolsó magyar számának egyik, amúgy érdekes, oldala. Ha egy matematikai közlöny vagy a hatályos jogszabályok jegyzéke szenvedett volna hasonló sorsot, esetleg Zolira is gyanakodhatnék. De ő nem olyan ember, aki a National Geographic-ból kitépne egy oldalt, méghozzá ilyen ferdén-átlósan. Állítólag nagy-nagy csend volt, és mikor odanézett, hogy mit is működik a Morzsi, már megtörtént a tragédia. Ajjaj, Én szenilis öreganyó, elfelejtettem neki elmondani Laci kollegám intelmét (Laci csak tudja, neki már majdnem huszonéves fiai vannak), hogy ha egy gyerek nagyon csendben van, akkor holtbiztos, hogy épp olyasmit csinál, aminek nem örülünk majd annyira. Szóval, ha egy hang sem szűrődik ki, és nem alszik, akkor máris indítsunk elhárító hadművelet-akciót, vagy hadművelet-elhárító akciót, esetleg akcióelhárító hadműveletet, de semmiképp se hagyjuk felügyelet nélkül, mert feltehetően épp zsákmányt szerzett.

Áfonyás a talpam

Mamó, áfonyás a talpam!

Ez egy nagyon össze-vissza hét. Tulajdonképpen nem indul jól. A felnőttek szempontjából legalábbis. Ezt a bejegyzést is kézzel írott cetlikről másolom be egy kőkorszaki laptopon pötyögve (elég lassacskán, bár német a billentyűzet, ami a magyarhoz talán legközelebb áll), ugyanis elromlott a számítógépem. Éppen két héttel az egyéves garancia lejárta után! Ez most nem olyan probléma, amit Zoli meg tudna egyből oldani, új alaplap kell. Reménykedem, hogy a Morzsika születése óta 40 gigabájtnyira dagadt fotótáram átvészeli az agyátültetést. Ha még kezdő fraktálalkotásaim is megmaradnának, a publikálatlan naplójegyzetekkel, az maga lenne a sok rosszban a jó.

Morzsikának már valamivel jobb a hete: megkóstolta az áfonya nevű sötétlila valamit. Ha jók a megfigyeléseim, ez lehet az első nem tej-eledel, aminek első kóstolásán nem vágott semmilyen fintort, hanem tudomásul vette, hogy az áfonya mint olyan (azaz mint pép) létezik, és újra tátotta a száját. Persze Morzsikánál az a jó, hogy ha vág is valamilyen grimaszt egy-egy új íz első megtapasztalásán, az nem jelent semmi rosszat, mert ez az arany baba megeszik szinte mindent. Igen, kicsit elhúzza néha az első falatnál a szájacskáját, rám néz kérdően („Hát ezzel most mit kell kezdenem, Mamó? Megegyem?”), aztán mikor látja igenlő arckifejezésem, és/vagy a következő kanalat közeledni, akkor tátja is a száját. Őszibarackból nem lehet elég gyorsan utántölteni, máris méltatlankodik, hogy késik a következő falat. De most már lejárt az őszibarack ideje. Ez baracktalan őszvég itt...

Az is jó, hogy ellentétben az első, a nyár végén bevezetett étkezéseivel, most már nem fújtat, miközben ráharap a kanálra, tehát a beveendő gyümölcs- vagy zöldségmassza jó része a bababendőben landol, nem a baba arcán, kezén, a kanapén, a mamó nadrágján. Jaj, el ne szóljam magam!

Ízlik neki ez az áfonyás alma – igaz, nekem is. Az egész adag elfogy, gondosan letörülgetem az arcocskáját, a kezeit (ezt valamiért nem annyira szereti), és már elégedetten vinném is el az ebédlőkészletet, mikor valahogy felemeli a lábát, és észreveszem, amit nem mond, de mutat (persze nem biztos, hogy tudatosan): „Mamó, áfonyás a talpam.” El nem tudom képzelni, hogy ezt az etetőszékben hogyan értük el, de nem gond, letörlöm. Ekkor derül ki, hogy áfonyás a könyöke is, meg a ruhája könyöke is. Pedig vigyáztam, hogy az edénynek ne férkőzhessen a közelébe. Aha, a kanállal játszik éppen...

---

Kint zuhog az eső – ez a legjellemzőbb tulajdonsága a novemberi hétfőknek itt, Luxemburgban. Egy-egy ilyen hűvös, veszettül nedves késődélután felér egy hat hónapos téli éjszakával a Spitzbergákon, igaz, jegesmedvék nélkül. Még Morzsika sem sokat nevetgél, pedig a kedvenc fátyolkendős játékát játsszuk, az átlátszó bújócskát. A mókusos mondóka is alig fél másodpercre vidítja fel. Tudjátok, ez:

„Láncos-lobogós,

Ez a makk kopogós,

Hazafut a mókus,

Ha az ég zokogós.”

(Szilágyi Domokos: Eső)

Hát ez itt most nagyon stimmel. A mókusok jól elbújtak, még a tegnapelőtt előtt, és azóta sem jöttek elő.

---

Zoli rohangál a két számítógép között – a sajátján böngészi az alaplapok tulajdonságait, meg Andris jótanácsait, aztán átszáguld a szobán, és kibelezi a másik asztal mellé térdelve az enyémet. Elvégre most már megteheti, lejárt a garancia. Morzsika pedig a gáton áll és segít! Vagyis a kanapéra nagy párnákból és pokrócokból kamikaze babák ellen épített gátat ostromolja, annak dől álló helyzetben, csakhogy jobban láthassa, mit működik az informatika legújabb sorscsapásától sújtott apja. Szemmel láthatóan – velünk ellentétben ő nagyon élvezi a helyzetet. Igen ám, de ekkor Zoli átpakolja az egész gépet, kiszedett alkatrészestől a saját asztala mellől vissza az enyém előtti „térre”, a földre, azon kis hokedli mellé, amin az egyik orosz barátnőmtől kapott cserepes tüsszentető növény is áll. Ez, úgy tűnik, súlyos hiba volt, mert Morzsika elhagyja a gátat, átiszkiril a kanapé másik végére, onnan bámul feszült figyelemmel ÉS rákattan a Kalanchoe-ra. Ami Zoli szerint a növény neve. Én ezt nem vitatom, most épp elég erőfeszítés e teljes erejével küzdő, nekem feszülő, toló-taszító (Kos-gyerek :-) ) kilenc kilós erőmanót visszatartani attól, hogy a kanapét elhagyja és a növényhez kússzon. Ő ezt a levegőben is kivitelezhetőnek tartja tán... Az említett kanapé széle és a virágcserép talapzatául szolgáló szék közt ugyanis van legalább egy méter.

De Morzsika nagyon akarja azt a sima, zöld, leveles növényt! Semmilyen színes ellenjáték nem jöhet most szóba, neki a tüsszentetős növényes cserép kell. Kétségbeesetten magyarázza nekem, hogy milyen súlyos következményekkel járhat az, ha ő ezt a zöld minibokrot nem veheti kézügyre (majd persze a szájába), lehetőleg most azonnal. Akár világvége is lehet a dologból, jól gondoljam meg. Igen, Atlantisz is ezért süllyedt el, volt ott egy igen helyes baba, aki szeretett volna megkaparintani egy fontos szobanövényt, és azok a megátalkodott, makacs, konok, önfejű, rátarti, mutuj atlantoid szülei nem engedték közel jutni a növényhez, és lám, mi lett a vége!

A helyzetet Zoli menti meg – mint oly sokszor – mikor újra felkapja gondterhelten, na nem Morzsit, hanem a számítógépem, és újra átteszi a saját asztala mögötti placcra, hogy lefényképezhesse annak szétszedett tartalmát. Morzsika testületileg abbahagyja a botanikát, és árkon-bokron, főleg anyján át kúszik-mászik máris vissza a gátra, hogy megint segíthessen a papájának. 

De aztán lankadni látszik a lelkesedése, és perceken belül fúrja a fejét a gátba (egy pokrócba), dörzsölgeti a szemét, alighanem ma harc nélkül fog elaludni. Még éppen valahogy átöltöztethetem, egy gyors altatós mondóka, arra azért még elmosolyogja magát, de már fordul is el, nyúl a Zsizsó után, én meg mehetek is ki, fel is út, le is út, ne zavarjam se őt, se a zsiráfját, mert most alszanak!

---

Ui.:

Ma már nem vigyázok, hogy evéskor az edény ne kerüljön Morzsi keze ügyébe. Nem megy most neki ez a reszelt alma. Azért eszegeti, de állandóan a zöld műanyag tálkájáért nyúlkál. Beadom a derekam, akkor legyen ma malacuzsonna. Az evésnek ezennel annyi, de sebaj, mert hihetetlen örömmel tapicskol két kézzel könyékig a reszelt almában. Nézegeti, fogdossa, erdélyiül mánkotolja, újabb és újabb maroknyit vesz ki. Aztán mikor megmutatom neki a saját ujjamon, hogy ezt le is lehet nyalni, ő is azt akarja, de teljes ököllel tömné a szájába. Egy idő után rájön, hogy ki kell az ujjait nyújtani, akkor jobban megy a dolog. De mire ezt is eléri, az almareszelék már régen az asztal alá vagy a Morzsi rugdalózójára hull. Egy kis méretű almából körül-belül egy szeletnyi kerülhetett eddig a gyerek hasába, a többi szanaszét. Mikor a bezár a bazár és a tálkát átrakom a mosogatóba, hihetetlen örömmel csattantja bele tenyerét az asztalon összegyűlt reszeltalmakupacba. Erre nem számítottam, de sebaj, ma akkor tényleg malacuzsonna volt. Mikor elpakolom, megvolt az arc és kéztörlés, megvizsgálom a gyerek talpacskáit. Tiszta mindkettő, semmi ételnyom. Hm...

Öt méter

Öt méter. Még öt méter… Na még öt méter, csak öt…

(((Bárhogy is indul, ez egy túraleírás lesz, magamfajta kispályásoknak (semmi áthajló sziklafal, szakadékos gleccser, hétméter széles Bergschrund, nyugi). 

Ha illusztrálva szeretnétek olvasni, akkor külön ablakot nyitva, a keresőbe ezt másoljátok be: http://picasaweb.google.hu/kamalika.gyorgyjakab/FunnyFallWithFogAndPhantomsAndAForgeKisertetekOsze#5533200521174249490

Azért nem tettem rá hyperlinket, mert akkor ugyanebben az ablakban nyílna meg és elhagynátok a blogot :-) . A teljes cikk legvégén viszont lesz link, az már az egész albumhoz vezet.)))

Ez a megesett karma története. Igaz, hogy nem ma, hanem október 14-én történt, de azokban a napokban nem voltam internetközelben. Ha ott lettem volna, persze megúszom ezt, és másféle karmát termelek, vagy dolgozom épp le :-) .

Mióta Morzsi gyerekünk közlekedésre adta a fejét, azóta belőlünk közlekedési rendőr lett. Szúrós szemekkel pásztázzuk pályáját, aha, épp most indul kúszva a jégcsákányom felé, na akkor tegyük arrébb gyorsan. Első körben a jégcsákányt. Másodikban a babót. Ha nincs jobb ötletünk, hogy ne unatkozzék szegény pára és mégse a szájába kerüljön minden, ami hely híján épp a szőnyegen van, kidolgozunk valami csalogatósdit. Ez akkor, október 14-én még működött. Azóta már átlát a szitán, és arra kirándul, amerre akar. Szóval két héttel ezelőtt még az volt az eltérítőprogram lényege, hogy Morzsi elkúszhatott a nagy csomagért, a hátizsákért, a piros csészéért stb. a szőnyeg széléig. De épp mikor odaért, szépen megfogtuk és áttettük az illető varázstárgyat, 180 fokkal elfordulva, a szőnyeg másik végére, Morzsinak pedig nem volt választása, szorgalmasan rótta a következő 5 métert, visszafelé. A nagy anyai empátia jegyében néha azért megengedtem, hogy sikerélménye is legyen, például megérinthesse az elért tárgyat, ha már nem is gyömöszölheti a szájába. Azt hiszem, ez a tény enyhítette némiképp a karmámat két nappal később.

Szóval, míg drága kis gyerekünk ötméteres hosszútávkúszással frusztrálhatta magát a mi szülői szeszélyeink miatt, ezúttal az apja felvigyázásában, addig a mamája elindult valami hegy felé. Régi adósság volt ez, a First nevű csúcs, tessék nyugodtan i-nek ejteni, mert németül van, nem angolul, ott magasodik a Kandertal és az Entschligetal völgyeket elválasztó lánc (északról délre, nem magasság szerint) második csúcsaként, a Golitschenpass egyik „kapufélfájaként”.

2548 méter, vagyis itt, a Berni felföldön (ahol BO + hat számjegy rendszámtáblával száguldoznak az őshonos Subaruk Svájcban) ez egy piti kis hegyecske, nem kell hozzá két jégcsákány meg sisak, ennél fogva a kutyát sem érdekli, tehát nekem pont jó lesz. Régi adósság, mint mondom, 2005 óta próbálok rá feljutni, de mindig komolyan vettem a „rossz időben hagyd a fenébe” tanácsot a túraútvonal-leírásokból. 

Ma, azaz október 14-én viszont állítólag gyönyörű idő van. Vagy lesz. Vagy kéne lennie. Lehetett volna… Nem tudom, mert akkora ködben úszik a falu, hogy a szomszéd házat emlékezetből találom meg. A látótávolság öt méter! Na jó, néha akár tíz is. De senki többet harmadszor. Megyek, rettentő eltökélten menetelek bele a nagy nedves fehérségbe. Valami fekete kavicsos szekérútféleségen baktatok, örülve, hogy az út adva, tájékozódás nélkül követhető. Csak az nagyon bizarr, hogy fogalmam sincs, hol járok, milyen táj van körülöttem, és még hány méter lehet a szakadék széléig. Emlékezetből úgy tudom, a térkép szerint, állítólag, mintha, talán --- tőlem balra, az úttal párhuzamosan lenne egy vályú, szűk mély völgy, szakadék… ??? De megyek, baktatok felfele, mintha az életem múlna rajta. 

Kellett már valami hegy nekem. Kellett egy hegy, aminek a csúcsára nem függőkabinban jutok fel, és aminek tényleg valami csúcsára kerülök. Kellett már egy hely, ahonnan fölfele nézve csak az eget látja az ember, lefele viszont elterül valami hatalmas táj. Egy hely, ahonnan már csak lefele lehet menni. Ahol megáll a kísértés, és igen is „nincs tovább”. Egy hely, amiért megharcolok, de anélkül, hogy az aránytalan harcban elvéreznék, mint oly sokszor. Egy hely, ami anélkül szép, hogy lekicsinyelhető lenne az oda vezető út – mert értékét nem pénz adná.

Rettenetesen kellett már valami sikerélmény, hosszú szünet után az újrakezdés reménye. Úgyhogy ma van az a meteósok szerint ködös, de kellemes őszi nap, amikor megkaphatom a hegyecskémet, holnap meg az ún. „ablak”, amikor tényleg paradicsomi időjárásra számít a Meteoschweiz és Zoli is, akinek az a 24 órája lesz, nem több, hogy véghezvigyen valami nagyot (a blogjából többet is megtudni erről: http://mmontivagus.blogspot.com/2010/10/svajc-kandersteg-oszi-pillanatok-2010.html .)

Én a jó időből még eddig semmit sem láttam, bélelt dzseki és hátizsák melegít, sapka a fejemen, és napszemüveg, mert a köd egyszerűen vakít. Jó hír, hogy ez azt jelenti, közeledem a naphoz. Hm… Minden esetre, ha ez a köd fellibbenne pár percre, az sokat dobna a dolgon, mert ennyi erővel akár Szeged belvárosában is sétálhatnék bekötött szemmel… csak a lapos kontra meredek, fű kontra beton érzékelése alapján tudnám, hogy Svájcban vagyok-e vagy az Alföldön.

Öt méter… A baj az, hogy a következő öt méteren belül a fekete kavicsos út eltér dél felé, nekem pedig a térkép és az orrom szerint északra kell mennem. De nincs ösvény, csak fű, régi tehénlepények, kórók, és egy torrens kiszáradt medre, nagy kőösszevisszaság, amit a legutolsó jelzés szerint kereszteznem kellene. De a térkép emléke a fejemben és a szimatom mást mond. Csak tudnám, hogy hol a csodában járok, és hogy néz ki körülöttem a tér! Mert a rendelkezésemre láthatóan álló öt méteres sugarú körben minden ugyanolyan: fű és köd. Ösvény meg sehol. Késve indultam, szűk három órám van a csúcsra érkezésig, ha úgy akarok feljutni rá, hogy sötétedés előtt vissza is érjek onnan, tehát jó lenne nem tötyörögni, de nem tudom, merre kell menni. A járt utat egyértelműen el kell hagyni, de merre. Ahonnan jöttem az lefele van, de minden más irány felfele visz… ösvény viszont sehol. Várok. Kényszer. 

Aztán szép lassan, de a fényképezőgép elővételénél és bekapcsolásánál azért gyorsabban fellibben a köd és elszédülök. Vakító kék őszi ég, szép kopár hegyek előttem, és egy hatalmas, megsárgult füvekkel borított csupasz medence közepén találom magam. Épp hogy belőttem a megfelelő irányt, csak úgy légvonalban, újra körülvett a köd. Megint öt méter. De most már csakazértis kigyalogolok belőle! 1900 és 2000 méter közt ritkul ismét annyira, hogy megtaláljam az igazi, kitaposott ösvényt. Körülbelül háromszáz méterrel arrébb tétováztam, szóval el voltam tévedve. De most aztán tutibiztos az út, mehetek, nyomás.

Aha, mennék én, ha bírnám a szülés óta összeszedett tíz kiló fölösleget. De most már egészen biztos, hogy nem vagyok Angelina Jolie. Persze, ha neki annyi pénze lenne, mint nekem, ő sem fogyott volna le ilyen szépen, mert nem telne belőle magánedzőre, tornaterembérletre, és „low calory, light” kajákra, sőt, itt a belvárosban zöldségre sem. Vagy az akaraterő ingyen van, és nekem már nem jutott belőle?  

Szóval nehéz, nagyon nehéz felhurcolni magam a lejtőn, de az ösvényem a szépen felfestett jelzésekkel átkanyarog a tőlem reggel még jobbra lévő hegyvállon, majd azt észak felé maga mögött hagyja. Fűpárkány, szép kis magashegyi ösvény következik, ha minden út ilyen szép, könnyű lenne, akkor annyian lennének a hegyekben, hogy szerintem Zoli búvárnak állna át. Az ösvényke eljut egy házig, ami állítólag nyáron vendégház, de most be van táblázva, zárva, kihalt a környéke is, csak egy pár irányjelzőtábla árválkodik előtte egy kötegben. Aha, tehát most vagyok 2027 méteren, ha ez pontos. De a svájci hegymászóklub folyóiratának épp a szeptemberi száma hozta le az egyik ottani volt oktatóm cikkét, mely szerint nem megbízhatóak ezek a számok, ne használjuk őket altiméteres óránk kalibrálásához. Persze eszem ágában sincs megállni még órát is kalibrálni! Még csak most vagyok körül-belül 2027 méteren, az nagyon rossz, ugyanis másfél órája voltam 1700-on!!! Mentségemre a köd szolgáljon, az, hogy sokat tévelyegtem benne, és várnom is kellett, hogy felszálljon.

Minden esetre, vagy összeszedem magam és igyekszem felfelé, vagy nem fogok eljutni a csúcsig, mire vissza kell majd fordulnom. Ugyanis kettőkor – bárhol is lennék épp – indulnom kell visszafelé, megelőzendő a ködöt. Elvileg délután fel fog emelkedni, és ha én is fent vagyok, akkor ott fönt fogok eltévedni már megint – ehhez pedig egyszerűen nincs kedvem. Tudva tudom ugyanis, hogy az egyetlen biztos pont ott fennebb a gerinc, azt nem lehet eltéveszteni, csakhogy az én célom a First, a gerinc másik pontjáról levezető ELTÉVESZTHETETLEN út pedig a Bunderspitz/Bunderchrinde pontról indul lefele, a két pont között pedig alig kétszáz méternyi a gyalog járható gerincszakasz, a többi AD-s (nem mintha felkeltené a komoly mászók érdeklődését, mert füves).  Szóval nem engedhetem meg magamnak, hogy a köd fent találjon, e pont felett.

Szépen hátat fordítok a háznak és próbálok hegynek fel, úgy ahogyan régen. Órahosszat próbálok, próbálok haladni időközben le-lepillantva az alattam elterülő, sűrű köddel bélelt Kandervölgyre, ami tényleg olyan, mint egy felhővel töltött katlan. Ezerkétszáz méteren van a falu (átlag), a köd ott lent van, talajszinten kezdődött reggel, mikor kiléptem a házból, és ezerkilencszáz  méter fölé ér a teteje, alig a hegyoldal csúcsán levő fenyőerdő közepének hegye látszik ki belőle! Hétszáz méternyi sűrű köd, én meg felülről szemlélem ezt, immár 2200 méter körül, miközben szorgalmasan ösztökélem magam a két síbottal „na még öt méter, na még öt méter”. Kezdem belátni, hogy hegyisport, azaz nyugdíjas hegyi séta helyett leginkább a sakkhoz lenne jelenleg tehetségem-képességem. Mi lenne, ha abbahagynám ezt az egész hegyegelést? Mondjuk, vennék egy szobabiciklit. Vagy egy új kanapét…

Folyton az az érzésem, hogy olyan lassan baktatok felfele, ahogyan más tengerszint felett nyolcezer méter körül tenné. Próbálom kiszámítani, hogy meddig bírok egyhuzamban harcolni a kilókkal és emelkedővel, anélkül, hogy megpihennék… hát maximum hatvan lépésig tudok elszámolni, aztán pár másodperc pihenő, majd elölről minden: öt méter, meg még öt méter… 

Egy pici piros mozgó pont a fejem felett a gerincen! Aha, már látom, ketten vannak fent, lefele tartanak. De nem sietik el, mert még egész sok idő eltelik, míg találkozunk. Egy fiatal pár, és nem is olyan lassúak, mint amilyennek tűntek, szóval optikai csalódás volt. Minden esetre azt már értem, hogy miért nagyon ellenjavallott ez az út, ha picit is rosszra fordul az idő. Mert könnyűnek ugyan könnyű, de csúszós lesz hamar, ha nedves a levegő/talaj. Már régen megszoktam, hogy hegyen úgy megyek felfele, hogy közben mindig megpróbálom kikalkulálni, hogy ugyanott lefele milyen lesz majd (ha ugyanazon az úton tervezek visszatérni). Hát, ha itt lefele jövök, a sietés szinte kizárva, mert az aprószemcsés kavics-homok-törmelék nem valami stabil, és ha az ember megcsúszna, a tenyere fogja felszántani ugyanezt a homoklejtőt, és az is lehet, hogy nem áll meg csak jóval lennebb. Szóval, vagy most sietek, hogy lefele elég óvatosan jöhessek, vagy nem jutok a csúcsig… a kétórai indulás dekrétumát be fogom tartani. Öt méter, még öt… És egyszer csak felértek a gerincre. (Méghozzá a kiírt időn belül. Nem értem.)

Ez a kedvenc pillanatom a hegymászásban. (Írtam róla egyszer már angolul, meg is jelent az amerikai Alpinist moderált blogjában, itt. This may be the most breath-taking moment ... This is the precious moment you are initiated in views the other side can offer...) Nem a csúcsra érkezés, hanem a gerinc előtti utolsó méter. Amikor az ember előtt egyszerre feltárul az, amit addig – a hosszú harc órái alatt – nem láthatott: hogy mi van a másik oldalon, a hegy túloldalán, meg lent a másik völgyben. Szédítően szép látvány, minden porcikám ujjong. Hegyláncok, velük párhuzamosan hegyláncok, aztán hátrább még hegyláncok (az már nem Alpok, hanem a Jura???, alig sejlik a teteje a ködből), és minden vonulat közt áthatolhatatlan köd rejti a kétezer méternél alacsonyabban fekvő világot. Még tízpercnyi boldog bandukolás a gerincen, és ott előttem a legmagasabb pontja, olyasmi, mint a Pásztorcsúcs, csak itt a két ellentétes irányba mutató nyíl alakú jelzőtábla adja a csúcskeresztet.

Transzban vagyok a gyönyörűségtől, előttem messze a triumvirátus, Eiger, Mönch, Jungfrau, a Mittaghorntól a Gspaltenhornig vivő gerinc hátul, előtérben a Morgenberghorn, a Lobhörner (három éve, októberben jártam ott), Höji Suleg (pont három éve, pont október 13-án ott masíroztam a gerincén, milyen rég is volt, de pont ilyen szép idő volt arra is), a Schwalmere, a Schilthorn (érdekes, azt is októberben másztam meg, 2005 október 8-án, akkor is szép idő volt, de az északi oldalán már nagy volt a hó, emlékezetesen kockázatos volt), aztán a Wissi Frau, Wildi Frau, a Blümlisalp, a Doldenhorn (ajánlom az északi falát, de csak a komoly legényeknek), a Balmhorn, Altels, Rinderhorn, Daubenhorn (na, itt nem októberben jártam, hanem a nyár hevében)… és messze-messze hátul, délen valamelyik wallis-i piramis. Juhúúú, de gyönyörű! 

Még egy méter van a csúcsig, mikor a gerincre ér, gyakorlatilag hirtelen felbukkan a másik irányból, a Golitschepass láncos útja felől két szőke kamaszgyerek, aztán másodpercek alatt egy harmadik szőke nagykamasz, majd egy apukaféle, meg egy anyukaféle, meg egy kívülálló férfi (meg talán még valaki?)… és magányomnak, egyszemélyes csúcsomnak vége. Nagyon furcsa, mert órák óta egyedül, de abszolút egyedül baktatok (leszámítva a találkozást a szembejövő párral 2200 m körül), és pont mire leülnék, vagy lefényképezném a csúcskeresztet, addigra odarohan a két ikerkamasz, levágja magát a tövébe, és hullafáradtan bámul maga elé. Már nem tudom a csúcsot lefotózni, az egyikük feje belóg a képbe, és a megdöbbenéstől (a hirtelen felbukkanásuktól) egyszerűen nem bírom nekik elmagyarázni németül, hogy egyedül, igen, NÉLKÜLÜK szerettem volna csúcsfotót készíteni, a csúcsról. De így csak egy dolog jutott eszembe hirtelenjében. Megkértem a legidősebb kamaszt, hogy készítsem RÓLAM fotót, háttérben persze a hegyekkel. Talán ha nem lennének ilyen sokan, vagy ha nem nyilvánvalóan az apjuk-anyjuk lenne itt velük szigorú és mosolytalan képpel, akkor meg merném őket gesztusokkal kérni, hogy még tíz másodpercig hagyják meg nekem a csúcsot, amihez hozzá sem tudtam érni! Az anyuka ellenben az összerogyás határán bámul maga elé, és egyáltalán nem fogja őket helyettem megkérni, pláne, hogy ő is arra vágyik szemmel láthatóan, hogy neki vethesse a hátát a rúdnak.

Kocafotóóóó, vagy nem, még mindig boldog vagyok, de a varázs valahogy mérsékelődött, próbálom a tájat nézni, előre hátra baktatok a csúcs körül a gerincen, és igyekszem nem észrevenni, hogy nem is tudom hány, de legalább hat-hét egyén üli körbe szorosan a csúcskeresztet… én meg ki vagyok zárva a képből. 

Öt méterrel, (már megint öt méter!) arrébb bontogathatom a hátizsákom némi csokoládéért, de a meghittségemnek vége. Ezek nem kedvesek, hanem hullafáradtak, nem túrázók, hanem első jellegzetességük az, hogy családot alkotnak, és nem svájciak, hanem németek (pedig szeretem a németeket)… a kamaszok pedig marha jólneveltek, na ez most már idegesítően unalmas nekem, aki vagy magányhoz szokott a svájci csúcsokon, vagy ahhoz, hogy jókedvű, vendégszerető helyi svájciakkal dumálgat a látványról… Nem tudok csúcsélményhez méltóan viselkedni, egykedvűen megállapítom, hogy fél kettőre értem fel, vagyis időben, tehát biztonságban vagyok, király! 

Sms, aztán felhívom Zolit, aki ha itt lenne, mindjárt felvidítana a jelenlétével, azzal, hogy van valami közös bennünk. Nem sok hegyet másztam meg vele együtt (a nyilvánvaló színvonalkülönbség miatt), de azt azért meg tudtam tapasztalni, hogy vele meg tudok osztani egy csúcsot, úgy hogy rajta vagyunk, fürdünk a boldogságban és ugyanarra gondolunk (na ez nem is annyira igaz, én arra szoktam gondolni, hogy a lefele út még előttünk van, ő pedig feltehetően arra, hogy jé, innen látszik a Whateverhorn északi fala, jujdeszép, meg kéne próbálni, csak AD+ a nehézsége). 

Ezekkel a csúcskereszt tövébe roskadt családtagokkal valahogy nem bírok semmi közöset észrevenni magamban, és nehéz nekik megbocsátani, hogy egyetlen méterem volt még a csúcskeresztig, mikor magányomból kizökkentettek, és szó szerint elémfurakodtak, és azóta is rá vannak tapadva a csúcsjelre, a földre csüccsenve, némán… De ők is elmondhatják talán ugyanezt. Elvégre ugyanúgy joguk van a csúcshoz, és lehet, hogy szerettek volna egy csúcsot csak úgy maguknak egy kis közös családi imádkozásra, és akkor felbukkant ez a kövér nőszemély és nem találja a helyét (tényleg nem), sms-ezik, telefonál, fél kézzel fotóz, fel-alá járkál, és még csak nem is fáradt (hát persze, nem észak felől ért ide fel)… 

Felhívom Zolit, igen, és felsorolom neki az előttem kígyózó láncokból mondjuk a húsz legfontosabb csúcsot, északtól dél fele, elmondom neki, hogy holnapi úticélja, a Balmhorn-Altels milyennek tűnik innen (hááát, Luxemburgban felejtettük a távcsövet, úgyhogy ezzel az információval nem megy sokra, a hegy gyönyörűnek tűnik innen, van rajta friss hó, pont), aztán elköszönök tőle, és nem várom meg, hogy két óra legyen, indulok is a gerincen vissza, majd száz méter múlva meg lefele. 

A „deszant” nem is olyan borzasztó, elég rövidek a meredek, csúszós-poros szakaszok, és egész relaxált vagyok a lefele úton, eltekintve egy dologtól: látom, hogy ott lent a köd mocorog, a tetején felhőprotuberanciák törnek ki, és kezd felszállni… Magyarán, igyekeznem kell, már megint. Versenyt sietek a köddel, de ő nyer. A 2000 méteren levő elhagyott házat már alig látom, mire leérek oda. És a ház közeléből a hegyen át egy szinten vivő ösvénykét csak nehezen találom meg, mert nincs kitaposva pont az eleje, szóval körzőként pásztázom abban az irányban a ház környékét, míg végre megpillantom, hogy honnan is indul. Utána már csak az ösvény öt méterét látom, mindig épp más öt métert, ahogy haladok lefele, de mindig csak öt métert. De itt most nem fog átverni a köd, mert megjegyeztem az eltévedés helyét és okát, és inkább hosszabbat kerülök, rövidítés nélkül, de végig az úton maradok. 

Hanem 1700 méter körül egyszer csak tudatosodik bennem, hogy a házunkig eljutni érdekes lesz! Három lehetőségem is van. Vagy

1) visszamegyek kicsit, felfele, ahol jöttem, aztán ahol eltévedtem, ott eltérek észak felé és átvándorlok egy másik hegyoldalra, majd onnan legyalogolok a falutól messzebbre, északra, de a végét az erdőben már valószínűleg alkonyatkor teszem meg, 

vagy

2) lemászom a Klettersteigen (via ferratán) ami a vízeséssel párhuzamos, vagy 

3) beülök a libegő kabinjába és 5-10 frankért lelibegek.

A Picasa album egyik képéből kiderül, hogy mit választottam. Nézzétek meg a vízesést jó ötven-száz méterrel magasabbról, érdekes perspektívából (a kabinból). Ugye milyen jó, hogy nem a 2-es megoldást választottam?

Hazatruttyogok, békés családi csendélet vár, Zoli épp pityókapirét főz. Morzsika megadóan elfogadja a zöldségfőzeléket, én békésen elüldögélek a piros konyhaasztal mellett, és megvan a lelki nyugalmam. Mégsem tud 2010 úgy elmúlni, hogy ne jártam volna saját lábon egy hegycsúcson. Hurrá, akkor nem veszünk szobabiciklit, se új kanapét.

Illusztrációkért kattints ide, hogy a Kísértetek ősze c. Picasa-albumomhoz juss. E túra képei a 26. képpel kezdődnek. Szia.