Valami elmosódott, gyerek formájú folt

Nekünk aztán senki ne panaszkodjék, mi most jó előre szólunk. Tőlünk az elkövetkező – fogalmunk sincs, milyen hosszú – időszakban csak az várjon Morzsiról képet, aki idejön és lefényképezi! Punktum. Vagy az illető, ha biztos sikerre akar menni, küldhet egy National Geographic vagy Sports Illustrated fotográfust, esetleg olyan olimpiai tudósítót, aki inkább focira, atlétikára specializálta magát, de mindenképpen nagyon gyorsan odébbálló riportalanyokhoz szokott.

A legújabb fejlemény ugyanis az, hogy egykori kedves kis fotótéma Morzsi ilyen nemes törekvések idején most már csak kétféleképpen reagál:

a)      vagy még a fényképezőgép bekapcsolása/bemelegedése előtt odarohan a fotóshoz, és teljes erőből megmarkolja a kamerát, aminek az ég irgalmazzon azok után!

b)      vagy – megunva, hogy mégsem kaphatja kézbe a fényképezőgépet– eliszkol, odébb áll, egyre magabiztosabban elszalad, pillanatok alatt elsündörög, kámforrá változik, vagy csak arrébb közlekedik, de közben mozgatja a fejét, hadonászik, fenékre ül, orra bukik, bebújik az apja íróasztala alá, netán az anyja ruhásszekrényébe.

Ezen említett lehetséges reagálási módok következtében mostanra van már rengeteg olyan képünk, amin valami elmosódott, gyerek alakú csík vagy folt látható. De egyre kevesebb az olyan képünk, amin felismerhető lenne az a Morzsi, akit úgy megszerettünk és megszoktunk. Pedig jó lenne megörökíteni, mert most, az elmúlt egy év fotóinak gyors mustrája során derült ki, hogy milyen rettentő sokat változott az arca is. De ő most épp úgy akarja, hogy egy időszak kimaradjon a fényképes dokumentációból. Ezért folyton ellehetetleníti a fotózást.

A kudarcélmények sokaságán az sem segít, hogy itt a környéken nincs olyan hely, ahová csak úgy ki lehetne menni, Morzsitól eltávolodni, és lefényképezni. Mert autók, lépcsők, lakások, betonutcák, vasúti sínek, kamionok vesznek körül, a legközelebbi erdőhöz csak autóval lehet eljutni, ha az ember nem szeretne a 90-el közlekedő járművek közt az úttesten, illegálisan életet kockáztatni, a távolabbi erdő pedig egy óra gyalog a városkán keresztül. Szóval csak bent lehetne fotózni. De a lakásbeli fotókkal Mamónak az a baja, hogy olyanok lesznek, mint amiket fű-fa (Mamót is beleértve)  tucatjával tesz föl a netre: zsúfoltak, megkomponálatlanok és rossz megvilágítás, rossz gépbeállítás mellett készülnek.

Meg hát a nagyon titkos ok az, hogy Mamó titkosnál is titkosabb vágya sehogy sem bír teljesülni: valahogy nem az olasz bútordizájner-lakberendezők minimalizmusával berendezett megalakásban lakunk. Az ilyenekbe tulajdonképpen bármit bevihet és letehet a legnagyobb szalon közepére a kisebbik szobor közelébe az ember, arról csak jó kép tud készülni egyéb, környezeti adottságok miatt.  De a mi, vagyis a Mamóék lakásában készült fényképekre folyton becsúszik egy oda nem illő ágyterítő, egy házipapucs, egy nyitva felejtett ajtó, amelyen kisejlik a rendetlenség, egy tucat színes kocka, egy pilótáját vesztett helikopter, egy szekerét vesztett ló, egy nadrágját vesztett víziló, egy félig felhajtott nadrág, egy félig megivott csésze kávé és egyéb hétköznapi apróságok. Ja igen, néha egy apró lábszár, egy fél gyerekfej, egy épp arra suhanó Morzsidarab is, esetleg egy grimaszt vágó Zolikoponya… (Csak az a szegény Láma láma nem bír felsejleni semmi mögül, most már tényleg biztos, hogy elnyelte a föld.)

Így aztán Mamó titokban lemondott a színvonalas gyerekfotókról. Na de sebaj, gondolta, még van egy esély, hogy minőségi képet készítsen. A múltkori pandás cikkhez például elég lesz a pandát lefotózni, az mégsem mászik el olyan villámgyorsan, mint Morzsi. Tévedés volt ilyen optimista lenni. Pedig Mamó nem adta fel könnyen a hitet, keményen megküzdött Morzsival a fényképezőgépe használati jogaiért, majd szépen nekilátott „installálni” a kép hátterét. Mivel a panda meglehetősen fekete-fehér, Mamó előkereste a legszínesebb indiai óriáskendőjét, behúzta a fehér függönyt, felkapcsolta a megfelelő lámpát, és … elkövetett egy nagy-nagy hibát.

Morzsit kérte meg, hogy hozza oda a pandát. Emlékeztek még, Pandabanda Bandi Pandáról nem is olyan régen írtam. Morzsika elég kevés mondatot ismer fel egyelőre, de a „fürödni fogunk”, „lesz hámm” (vagyis evés), „hol vannak a pillangók?” és a „hozd ide a pandát!” már világos számára. Harmadik utasításra most is megy, keresi a pandáját, hozza, Mamó dagad a büszkeségtől, és ekkor hűha, Morzsika észreveszi a földre leterített hatalmas színes kendőt!

Pech. Mármint a Mamónak, Morzsi viszont meglehetősen szerencsésnek érzi magát, merthogy kisebb korában (vagyis még mielőtt járni tudott volna) ezzel a kendővel játszottak! Mamó lebegtette-lobogtatta, néha elbújt mögéje, néha elődugta a képét, Morzsika pedig rúgkapált, hogy megfoghassa a kendőt, és magán kívül volt az örömtől, valahányszor ezt gyakorolták. Most is beindult nála a pavlovi reflex, meg kell szerezni a kendőt. Mamó visszaszerzi, próbálja szépen simán kiteríteni. De Morzsi a másik oldalon máris próbálja magához húzni. Ádáz küzdelem indul, Mamónak még az is megfordul a fejében, hogy miért kell olyan nagynak lennie e kendőnek… Morzsi ellenben azt hiszi, hogy ez valami új játék, és teljes lendülettel veti bele magát. Még egy pár kendősimítási, pandabeállítási próbálkozás, és Mamó előtt világos a saját veresége.

Jó, akkor legyen kendős játék megint. De szegény Pandabanda Bandit se hagyjuk akkor ki, Mamó batyut formál a kendőből, abban cipeli a pandát. Morzsi azonban mindenáron ki akarja onnan szabadítani. Egyre jobban belegabalyodik. Végül hasraesik, mert megbotlik a pandás kendőben, Mamó meg nem bírja elkapni. Persze ez különösebben nem izgatja Morzsit, neki kell a kendő. Aztán egy másodperc múlva valamiért elfelejti, és elnégykézlábal a húzható szekérért. Talán a pandát akarja azon húzni, hogy ne batyuban cipelje? Ó nem, az csak egy futó ötlet volt. Mert észrevette megint, hogy Mamó visszatér a fényképezés ötletére. Akkor viszont meg kell szerezni a gépet. Így születik aznap este a harmadik gyerektenyérfotó…

Aztán Morzsi minden átmenet nélkül rájön, hogy fáradt. Kiköveteli az esti fürdést, aztán ágyba vonul, de persze lefényképezni itt sem lehet, mert fúrja a fejét a matracba…

Szóval mostantól csak szövegesen dokumentáljuk, ha valami érdekes történik. Azazhogy minden ötvenedik érdekes dolgot, mert nem lenne elég idő mindent leírni. Itt állandóan van valami meglepetés. Csak úgy suhannak ide-oda a meglepetések, mint azok az elmosódott, gyerek formájú foltok a fényképeinken. 

 

Hová tűnnek a szavak?

Mamó arra jött rá, hogy ő egy kövület. Annyira régi (tudása oly elavult), és annyira kevéssé használható. Vagy jobb esetben egy reliktendemizmus, valami, ami mégsem veszett ki, de ami már csak egy helyen van, és ott is nagyon ritkán, csak úgy megmaradt a múltból, értékét pedig egy-két ritka tudóson kívül senki sem tudja…

Eredetileg csak írni akart arról a babajelenségről, amit egy ideje kíváncsian szemlél és meg-megbeszél Florence barátnőjével, akinek tizennégy hónapos kislányánál ugyanúgy jelentkezik a dolog, mint Morzsinál. De sajnos elkövette azt a hibát, hogy gondolkozni, mi több, töprengeni kezdett! (Ebből sosem sül ki semmi jó.) Azért e szösszenet végén a gyerekekről is lesz szó. De most kezdjük a hosszú indoklással.

Hát igen, Mamó épp azon töprengett, hogy szakmája a szavak ide-oda rakosgatásából áll, de sajnos mikor pénzért rakosgat szavakat, sosem a saját szavait találgatja-tologatja ide-oda a mások által már eleve az alany és állítmány felismerhetetlenségéig bővített mondatokban. Aki még nem jött volna rá, ezt hívják jogalkotási módosítások átültetésének, és szakmai kötelesség (azaz egy bizonyos mennyiség fölött inkább komoly, fenéknövelő szellemi ártalom, de veszélyességi pótlék nélkül). Namármost, Mamó legújabb terve (azaz projektje, hogy a gyakrabban használt/atott/ szóval éljünk) az volt, hogy leír száz olyan, más szót, amit szívesen használt volna, de az elmúlt tíz (lehet, hogy száz is van már?) év alatt szakmai feladat (értsd: kihívás) keretében sohasem kellett (még) leírnia. Ez afféle önkompenzáló nosztalgiázás lett volna, persze nem jutott rá idő, mert egész idő alatt ilyen szavakat és szószerkezeteket kellett mamónak ismételgetnie, mint például: „hatékony”, „megvalósítás”, „végrehajtás”, „a 2. cikk (1) bekezdése”, „indokolás”, meg például „annak biztosítása érdekében”… hogy csak a naponta negyvennél többször előfordulókat említsük.

A száz le nem írt szó(összetétel) között pedig csak ilyenek szerepeltek, minden különösebb rendszertani osztályozás nélkül, mint például: kárpáti csenkesz, sarlós buvákfű, baltavirág, havasi csűdfű, párnacsúp, tornác, pajtatető, alsószoknya, szekérbak, hajótat, copfos építészet, kapca, zsámoly, hacuka, zakota, máglya, komaasszony, radina, gereblye, szénarakás, zsánercsavarzár, takarni, megolvasni, virikelni, csattogtatni, csettinteni, rittyegtetni, siríteni, hórihorgas hétfejű hatökör,… hogy a ráksúj… hát, ez az utolsó abszolút endémikus kifejezés! Namármost, e rövidített lista olvastán feltűnt Mamónak, hogy a szakmája gyakorlása során egyáltalán nem használt szavak pont az élete első felében, mondjuk, iskolás korában tanult szavak. Ez most vajon azt is jelenti, hogy semmi hasznát nem veszi az alapozásnak, a gyerekkorában tanult szavaknak?! Teljesen fölösleges volt összehalmozni egy húszezres szókincset (ami papíron ma már csak szúkincs, mert a szavak átmentek digitálba), ha az embernek élete közepe táján már csak ugyanazt a háromszázat kell állandóan ismételgetni (tetszik még emlékezni, hatékony, meg hatályos, meg optimális, meg munkaprogram, meg irányelv, meg esélyegyenlőség és társaira?)…

Na jó, itt abbahagyjuk a morfondírozást, jobb lesz, ha Mamó inkább Morzsikáról ír, meg amiről eredetileg akart: arról, hogy Morzsi ajkáról hová tűnnek a szavak?

Ugyanis Florence és Mamó arra figyelt fel, hogy a kis Emilie és Morzsi mindent csak egyszer mond. Pont. Ezek nem bolondultak meg! Nem olvasták Adyt, se Karinthyt. Nem mondanak semmit kétszer. Emilie kezdte, még féléves kora előtt egyszer szépen kimondta, hogy „maman”, aztán azóta sem. Morzsi is gyakran váltogatja a szókincsét. Az elején egy napig azt ismételgette, hogy tátitátátátátá, de egy nappal később már a mamamamamam volt a szavajárása, harmadik nap nem szólalt meg, csak nyürrögött, negyedik napon pedig azt mondta, hogy kukakakukk. Aztán többé nem tért vissza egyik témára sem. Kicsit később szóba hozta az erősen hindí hangzású ladliladliladlit is (palatoveláris d-vel, ami r-nek is, meg l-nek is hangzik, csak épp nem a hehezetes változata volt! csak úgy irigyelnék az indológusok), de ezt sem többször. Mamó szerint kár…

Florence is és Mamó is eltűnődött a sok hasonló példa után, hogy hová lesznek a szavak, vajon elfelejtik őket a gyerekek, vagy csak úgy érzik, ha már egyszer kimondták őket, akkor nem kell annyit ismételgetni, elég ha ők tudják… A két anyuka még nem találta meg a választ, de közben mindkét gyerek újított.

Morzsi egyre több szót (azaz szóképződményt, pl. „gggigangó”) mondott el … csak egyszer.

A legelső határozottan kivehető és tényleg valamit jelentő szó azonban Mamó határozott örömére az volt, hogy „könyv”! Még valamikor februárban. És Morzsi tényleg a piros borítójú, kemény, vastaglapú, nyolcoldalas könyvet értette alatta, amelyben Cani kiskacsa végiglátogatja mezőgazdáék összes háziállatának kicsinyét. Morzsi párszor próbálkozott, míg a künyv, küny, köny után sikerült a könyvet is kimondani, de mihelyt ez megvolt, soha többé nem említette még egyszer. Gyaníthatóan nem felejtette el, mert ha Mamó a könyvről beszél, Morzsi már indul is a könyv felé. Ugyanez érvényes a kanál, redőny, ajtó, ablak és kilincs szavakra is, elég őket kimondani, biztosan a megfelelő tárgyra néz. De beszélni azt nem hajlandó róluk!

Ha például Mamó megkérdezi, hol vannak a pillangók, Morzsi egyből mutatja őket, sőt a pénteki bevásárláskor a bolti dekorációnak kitörő örömmel kiabált, mikor észrevette, hogy pillangók vannak felcsíptetve rá. De egész eddigi életkéje során mindössze egyetlen egyszer nevezte meg őket, aztán ment a gggigangó is a süllyesztőbe. Ma reggel a néni szót tanulta meg, mivel Mamó egyik magazinjából „olvastak”, de Mamó nem engedte, hogy Morzsi a nénit kitépje, így valószínűleg Morzsi holnap már nem fogja azt sem mondogatni. Délután viszont a festett fa macskafej (ez egy játék eleme) mellé Mamó nyávogott egy kicsit, Morzsi pedig erre hangosan felkacagott, és azóta is ez a miááúúú kedvenc mai szava, mert ezzel garantált derűt lehet belőle kiváltani.

A tegnapi kedves meglepetés az Apu volt, persze azóta ezt sem mondta többször. Mi lesz vajon a holnapi? Mivel holnap az államilag kötelező szemvizsgálatra visszük Morzsit (hivatalos minisztériumi beidézőt kapott konkrét, megfellebbezhetetlen időponttal, ami véletlenül pont egy nappal azutánra esik, hogy lila karikát szerzett a szemecskéje alá, mert rosszul sikerült elesnie és valahogy a járomcsontját, szeme sarka mellett beverte egy fakarikába), el tudom képzelni, hogy azzal lesz kapcsolatos az új – egyszer használatos – szó. Minden esetre ez a találgatás (na, mi lesz a következő szava?) elég izgalmas, legalább annyira, mint az, hogy egyszeri kimondás után hová tűnnek a szavak. 

Morzsi üzenete

Igen, most már hivatalosan is betöltöttem (már két hete :-)

és köszönöm mindenkinek a jókívánságokat, na meg Zsuzsi néninek és Mikinek a játékokat.

Szép időt a hétvégekre, és 

Kellemes húsvéti ünnepeket kíván:

ja, meg mindenféle felnőttek itt körülöttem. De állítólag anyu addig még jelentkezik.

Visszatekintés

Egy kis visszatekintés

Péntek, és csupa emlék. Precedens nélküli nap, mert az első (és egyetlen, senki ne gondoljon semmire) gyerek első születésnapja. Nem egészen olyan, mint amilyet a szülők szerettek volna, mert Mamónak csak a munkaidő lejárta után jóval később sikerült végre Morzsi és Zoli mellé beülnie a kocsiba és akkor még mindig hátra volt a bevásárlás. Nem sikerült emlékezetesebbé tenni, mert átlagnap volt, nem jutottak el a magyar táncházba sem, és Mamó túlságosan fáradt volt ünnepet szervezni. Szóval semmi rendkívüli, ahogyan erről korábban álmodozott Mamó…

De azért megtették a tőlük telhető átlagemberi dolgokat: volt csokitorta, 1-es alakú díszgyertyával (ami miatt az ünnepeltet folyton távol kellett tartani a tortájától, amiből nem is kapott a kekszen kívül semmit), volt ajándék, volt virág, még Mamó is kapott egy csokrot, és volt szeretet. Aztán volt játszás is, Morzsi nagyon örült az új, színes fajátékoknak, (a nagyon jól kézbe és szájba illő biztonságos autójának is) és annak is, hogy Mamó sokáig ott ült mellette a földön és játszott vele. Egyik ajándékát utolsó pillanatban Mamó sajnos bizonytalan időre visszavette, mert a helyes kis tapogatós könyvet Morzsi rögtön gerincestül elkezdte rágni, és hetedik foga közeledvén most megint mindent eláztat és szétroncsol másodpercek alatt.

Az igazi fordulópont azonban másnapra, szombatra esett, mikor először bízták valaki másra Morzsit, míg egy bababörzén neki válogattak nadrágokat, játékokat. Ez az egész nem volt több húsz percnél, de eddig még soha „nem adták ki a kezükből” Morzsit, mert Zoli vagy Mamó folyton ott volt vele.

Nos, Morzsit ez a hirtelen beavatás különösebben nem zavarta, szépen bevonult a babarács mögé, ahol a luxemburgi, háromgyerekes Karin mama és egy másik, ázsiai anyuka hivatott játszani az aprókkal, míg a szülők használt gyerekholmikat tallózgattak. Egy másodpercig sem hiányzott neki senki a megszokott bagázsból, vidáman térdepelt, és játszott. Először életében idegenek között. Az sem zavarta, hogy a nevét elírták. Minden megőrzőbe adott kisgyerek kapott ugyanis egy névtáblácskát, és a keleti anyuka nem hallott még az Áron (vagyis Aron, Aaron) névről, ezért a szomszédos kisváros, Arlon nevét írta Morzsira. Mamóék pedig túl későn vették észre, így nem szóltak. Otthon azonban egész este ezzel ugratták Morzsit, aki sosem vette a lapot, és mindig odament hozzájuk, ha azt mondták neki „Arlonka!”. Egyelőre jó a humorérzéke a kis totyogónak.

Délután Mamó meglepetésszerűen egy kis kirándulást kezdeményezett, így Zoli és Morzsi végre valami olyan helyre juthatott, ahol még nem járt: Északnyugat fele, a nagy duzzasztógáthoz autózott a társaság, a fénypont pedig a nyugalom és kihaltság (ez tulajdonképpen unalom, de most ne feszegessük, lényeg, hogy ez alatt nem kellett dolgozni) volt, napfénnyel bearanyozva. Morzsika ragyogott a boldogságtól, mikor a folyó partján igazi, vezetett (igen szorosan fogták a kezét, ugye, egy méternyire a víztől…) túrát tehetett. De egész nap, a későbbi tóparti babakocsis séta során is, meg a kocsiban is olyan kiegyensúlyozott, boldog kisgyerek benyomását keltette, amitől Mamó máris klasszisokkal jobban érezte magát.

Ez volt hát az első év, a babaév lezárása. Mamó eszmélkedett, visszapillantott, és nem értette, hogy-hogy minden ilyen jól sült el, hogy-hogy Morzsika még mindig nem disszidált más családhoz, hogy-hogy ennyire meg van mindennel elégedve (még az esti felsírásokat is abbahagyta két nap után!). Ezek szerint mégsem pancserek mint család, bármennyire is igyekszik egy egész társadalom elhitetni az emberrel, hogy hozzá nem értő, középszerű, lúzer… Mamó minden esetre boldog, hogy az első évnek vége, és hogy félelmeivel ellentétben egyre jobb a Morzsika anyukájának lenni. Nem is érti lengyel és francia kolleganőjét, akikkel kb. azonos időben szült, mikor ők olyasmit mondanak, hogy a munkahelyükre relaxálni járnak be, mert a gyereknevelés oly fárasztó számukra. Mamó kifáradni és keresni jár be dolgozni, aztán hazaérve átveszi a stafétabotot Zolitól, és elkezd örülni az életének. Mert Morzsival lenni annyira jó, élvezet nézni, beszélni hozzá, összenézni vele egy-egy új dolog megtanultán, megvigasztalni, ha megint eltörik a mécses, örvendezni, hogy vízilónyi szájat tát a zöldbabfőzeléknek, nevetni, mikor halandzsabeszédbe kezd az állataival…

Nem arról van szó, hogy Morzsika nem tudná lefárasztani az embert. Amióta megszületett, Mamó gyakorlatilag szünet és vasárnap nélküli éjjel-nappalos szolgálatos nővér szerepét tölti be, de hálistennek Morzsi csak egy-két korty vizet kér éjszaka, és szépen visszaalszik, eddig egyetlen egyszer volt csak beteg, és még nem viselkedett kezelhetetlen módon. Zoli is ugyanebben a szerepben van, mikor Mamó dolgozik, de ő néha esténként elmegy mászni, ami soványka kis kikapcsolódás, de jobb, mint semmi. Ez egy éve tart már, de most hogy Morzsi bizonyított, és barátságos, játszó kedvű, bátor totyogónak mutatkozik, remélhetőleg Mercury29Lionék kiérdemeltek egy kis szünetet, és talán megismerkednek egy Morzsihoz méltó, és még kezet mosni is szerető (ez itt nyugaton nem olyan normális, mindennapos szokás ám, mint otthoni körökben), netán magyar hölggyel, akire néha rábízhatják…

Ja, Mamó valami visszatekintést említett: Igen, megvan, persze, a sikertörténet, mert Mamó annak könyveli el.

Morzsi nagycsütörtökre időzítette magát, a húsvétot sírással töltötte mamóval kettesben a kórházban, aztán mikor hazakerültek már csak napi három órát sírt (a hasfájástól), ez pedig azóta radikálisan lecsökkent. Az első szülői sikerélmény május tizenötödikén, hat hetes korában íratott le, korszerű módon nem naplóba, emlékiratba, hanem sms-be, ami arról tudósít, hogy Morzsi „tegnap óta” elkezdett az ember szemébe nézve tudatosan mosolyogni. Először Mamó nem is hitt a szemének, hogy ennyi szülői amatőrizmus után miért lehet kedve ennek a babának mosolyogni, de elég hamar el kellett hinnie, hogy ez tényleg neki és a világnak szól, nem feltörő bélgázok és nem a véletlen műve. Azóta sokkal jobb a közérzete, pláne, hogy egy kivételével az összes babagondozási és gyereknevelési tanácsadó könyvet levitte a pincébe, és elkezdett inkább ösztönből működni.

Amióta nem tanácsadó könyvek alapján kell Morzsit ellátnia, a két lény egymáshoz való viszonya milliószor jobb lett, így aztán rövid időn belül, konkrétan 2010. július 13-án 9 óra 44 perckor az rögzíttetett sms-be, hogy Morzsi hangosan elkacagta magát. Erről csak annyit, hogy a közhelyes megállapítás tényleg igaz (mint minden közhely): ez a legszebb hang, amit Mamó hallhat. Hálistennek a horoszkópjával ellentétben Morzsinak gyakran van kedve kacagni, és egyéves kora körül elkezdett valami pajkos „kacagj vissza, nézlek” játékot is. Egy percre bebújik valami mögé, majd elődugja a fejét, az ember tekintetét keresi, és olyankor minimum mosolyogni kell rá, amitől ő nagy megnyugvással elkacagja magát. Aztán kezdi elölről.

Egy másik fordulópont az volt, mikor szeptember közepén Morzsi először kóstolt tejtől eltérő dolgot, konkrétan baracklevet. Azóta is imádja. Ugyancsak az ötödik hónapjában kezdett el megbízhatóan ülni, és október 17-én jutott el addig, hogy a pokrócról előrekússzon az anyukája (sajnos nagyon rég óta nem használt) jégcsákányáig. Az első fal menti lépéseket szilveszter körül tette meg, szigorú bútortapogatással egybekötve, de február közepétől már nagyon önállóan közlekedett, március elején pedig már magabiztosan is. Április eleje most van, ennek tiszteletére tegnap kipróbált néhány útba eső lépcsőt, és vette az akadályt, úgy, hogy mindkét kezét fogták, de Mamó bizony nem kívánja a dolgot erőltetni, majd a maga idejében megtanul lépcsőn felmászni is a bubec.

Egyéb mérföldkövek is vannak, két hete történt például, hogy Morzsi egy félkiló zabpelyhet szórt ki a fiókba, hogy rájött a Mamó ruhás fiókjainak kihúzására, és nagyon rövid idő alatt ki tud szórni minden fehérneműt, de azt is tudja már, hogyan működik a kuka teteje… A cipőtalprágásra való hajlam terén már két hónapja komoly eredményeket tud felmutatni, de Mamó nagyon árgus szemekkel figyeli a fejleményeket, és folyton tetten éri a törpét és elveszi a cipőt.

A szókincséről majd egy következő feljegyzésben esik szó, a kinőtt ruhákról meg csak annyit mutatnak a statisztikák, hogy két és fél 60 literes zsák telt meg velük, szerencsére egy részüket sikerült hazaküldeni ifjabb örökösöknek. Amúgy meg épp a negyedik hálózsákját és második autósülését fogyasztja, két babakönyvet rágott már össze, a tíz színes kockából álló kirakóból pedig csak egy hiányzik egyelőre.

Látszik az új cél is, ez pedig a kanapéra való felmászás, amit Mamó és Apu nagyon ellenez, de attól még Morzsi meglepte őket egyik nap, mikor az egy percre valahová elbambuló Zoli arra eszmélt, hogy Morzsi fent csücsül a tiltott zónában. Gyaníthatóan ez a cél is közelebb van, mint Mamóék sejtik. Alá kell párnázni a kanapé környékét?

Nagyjából össze is foglaltuk ezzel az első év szavakban kimutatható jelentős dolgait. Amit nem lehet szavakkal elmagyarázni, azt hagyjuk, annak az a lényege, hogy ha Morzsi nem lenne, Mamó sem ilyen lenne, és mostanra már humora sem lenne. De már nem is emlékszik, milyen volt, mikor sokszor hetek is elteltek anélkül, hogy valami érdekes történt volna a környezetében. 

Hozd ide a pandát!

Ez valami új! Alig töltötte be Morzsi az egy évet, máris valami furcsa – felszólító – módban záporoznak a mondatok Mamó és Apu részéről.  (Ja, a Zoli ezentúl Apu, mert a Morzsi egyik nap egész érthetően, hangosan kimondta, vagyis ez most már hivatalosan elismert minőség.)

Vedd föl … (a földre dobott fajátékot, kiskanalat, italos dobozt, könyvet, helikoptert stb. – képzeljünk ide egy rém hosszú listát)! Morzsika áll és néz. Majd odamegy Mamóhoz, Apuhoz. Mamó, vagy Apu elballag a tárgyhoz, felveszi, de Morzsi már régen egy másikat rágcsál.

De azért van, ami jobban megy!

Mutasd meg a pillangót! (vagy a tehenet, malacot, lovat, rucát, cicát… – hosszú lista köv.) Morzsi boldogan átballag Mamó fehér íróasztalához, ahová egy este közösen ragasztgatták fel a négy szép kék meg egy sárga-fekete pillangót. Ráteszi a mutatóujját találomra, párszor az egyikre, lám, a pillangók meg vannak mutatva.

Hozd ide a pandát! (vagy a piros fedelű könyvet, kék gúlát, tarka babagyöngyfűzért stb. – megint egy hosszú lista köv.) Morzsika hosszas unszolás után fülön csípi a nagy pandát (mert ebből van neki kisebbik is!) és átballag a szoba másik végére, ahol Mamó várja a pandát.  A panda oda van fuvarozva.

Kombinálni azért még nem lehet, a „vedd föl a pandát és hozd ide!” nem működik. De ha csak annyit mond az ember: „Hozd ide a pandát!”, akkor abban benne van az is, hogy fel kell venni. Morzsika a harmadik-negyedik ismétlésre („Hozd ide a pandát!” – ezt ma elég sokszor elmondtuk, hogy a gyerek intelligenciáját kikísérletezzük) lehajol, felveszi és elcipeli Mamóhoz a Bandit.  Ja, elfelejtettem mondani, Bandi a panda neve. A teljes neve Pandabanda Bandi. Svetlana hozta egy szerda délután, és azóta Bandi minden másik állatot kiszorított a játékpanteonból, kivéve persze a Zsiráf Zsizsót, aki már több mint féléve őrzi vezető pozícióját Morzsi rácsos ágyában.

Mamónak ma az tűnt fel, hogy Láma láma eltűnt! Ez arról jutott eszébe, hogy Morzsi Láma lámát szokta orron harapni, de ma Pandabanda Bandit érhette ez a megtiszteltetés. Csakhogy Pandabanda Bandi panda épp szőrehullós korszakban lehet most, mert Morzsi ajkára egy egész adag fekete pandapamacs ragadt, és egy percig Mamó majdnem sokkot kapott a csinos kis szakállacskától, ami hirtelen Morzsit díszítette. Aztán ez a buta Mamó anyás ösztönnel gyorsan letörölte Morzsi képét, és még a szájába is benyúlt, és kihalászott onnan is egy adag fekete pandaprémet – még mielőtt Apu a hetedik unszolásra levette volna tekintetét a képernyőjéről, hogy még időben szemügyre vehesse megszakállasodott kisfiát. A nagy pillanat nem örökíttetett meg, Mamó pedig sajnálja, hogy már nem emlékszik, mit is olvasott annak idején, mikor a játékok biztonságáról szóló rendeletet módosítgatták.

De most sziasztok, Mamónak mennie kell, mert Morzsi elkeseredett, ugyanis Bandi és a Labda (ja meg az összerakós játék piros kockája, meg a Szimpatikus Kacsa, meg még kitudja ki) beszorult a Vesebab alakú kanapé alá! Ha nem hasal le a földre, és nem veszi ki, többé Morzsi nem tudja odavinni/idehozni! Utána pedig indulhat világkörüli útra, megkeresni Láma lámát.

Ui.: Láma láma azóta sem került meg, amit Mamó csak egy amerikai kivándorlás ötletével tud magyarázni, mert senki sem járt azóta a családnál, tehát nem vihette el senki. Viszont ez Morzsit és Zolit nem nagyon zavarta, hatalmas pandapartit rendeztek este, amit Mamó filmben örökített meg :-)