Sahasranamavali - The thousand names of our son

Sorry, this is again in Hungarian - at a point of time I will make an English summary of it.

Sahasránámavalí – Babónk ezer nevének megéneklése

Ne ijedj meg a hosszú idegen szavaktól. Főleg, ha magyar vagy.

Sahasrá ezret jelent, náma nevet, valí pedig verssort, sort, illetve urat, mestert is. A szanszkrit költészet és epika egyik különleges műfaja az istenek ezer nevének felsorolása, óra hosszan tartó ismétlése. Attól függően, hogy Siva vagy Visnu híve-e az áhitatos bráhmana, a Siva, illetve a Visnu Sahasranamavali felsorolja az illető istenségek, vagy éppenséggel feleségeik Durgá, illetve Lakshmi díszítő jelzőit. Olyan ez, mint a görög eposzok epithetum ornens-ei, ahol Héra istennő neve mellett legtöbbször ott egy állandó jelző (pl. „a tehénszemű Héra”), csak itt éppen végtelenül sok attribútum jellemzi a hindu pantheon csúcsán ülőket. Sose számoltam végig, de valahányszor meghallgattam egy ilyen Sahasránámavalít, mindig elhittem, hogy valóban ezer jellemzőt hallok felsorolni, úgy mint „lótuszon ülő”, „óceánból kiemelkedő”, „örökké könyörületes” stb.

Elég az, hogy rájöttem, ha sokáig folytatjuk még alig három hetes Áron kisfiunk becézgetését, attól függően, hogy épp milyen és mire emlékeztet, akkor bizony ennyi erővel írhatnék is neki egy ilyen Sahasránámavalít. Pedig nem így indult a dolog.

Először két keresztnevet akartunk neki adni, és pusztán az apukája vezetéknevét. Lett volna tehát B. Áron Előd. Vagy B. Áron Magor. Vagy valami hasonló, egy összeurópai hangzású (ótestamentumi) plusz egy más nyelvre lefordíthatatlan, magyar jellegzetesség keresztnévvel és egy buta hivatalnokok által is könnyen leírható vezetéknévvel. Csakhogy egy héttel születése előtt szegény gyerekünk anyukája a fészekrakási és nagytakarítási láz egyik szakaszában rábukkant a saját családfájára. Meglepetéssel emlékezett vissza kamaszkori nagy büszkeségére, erre az igencsak terebélyes családfára és büszkeséggel töltötte el, hogy apai ágon 1787-ig visszamenőleg ismertek ősei, sőt az akkor elhalálozott Gy...b János elődeiről is lehetett tudni, hogy 1650-ben kaptak nemesi rangot II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől. Anyai Ágon még jobb volt a helyzet, az uzoni Kuthi család 1596 óta ismert ősi székely primor család (lófők, haha), ami a Mária Terézia által bevezetett kötelező népszámlálást ugyancsak megelőzi (a Habsburg császárnő előtti időkben a szabad határvédő székelyeket senki sem számlálta, és főleg nem kényszerítette semmire, életüket és vérüket maguk adták önszántukból a királyság, majd az erdélyi végek védelméért hol tatárnak, hol töröknek, hol kozáknak, hol …).

Nos, e történelmi felbuzdulás mellé járult a tény, hogy a személyek szabad mozgásának Európájában ma azért nem olyan könnyű egy bébivel ide-oda utazni, főleg, ha az ifjú illetőnek nincs még útlevele (erre min. 90 napot kell várni itt, s még be sem adtuk a kérvényt, mert emiatt is Brüsszelbe kell menni), ezért aztán szegény gyermekecske anyja úgy döntött, hogy akkor bizony az ő hosszú, nem egészen szokványos vezetéknevét IS viselni kell a csemetének. Ezt pedig 1755 óta egybeírják, hogy nehezebb legyen még a magyar hivatalnokoknak is. Csakhogy ezzel már olyan sok és hosszú lesz az egész név, hogy két keresztnév helyett csak egyet kapjon a kis ártatlan. Aztán ha nem tetszik majd neki, hát akkor nem tehet mást, mint felvesz még egyet, ahogyan az anyja tette azt 30 éves korában. Így lett az ifjú titán teljes neve B. Gy. Á. Itt nyugaton, leginkább Aaron, de óriási meglepetésünkre a luxemburgi anyakönyvi hivatal gond nélkül leírta az ékezetes Á-t és a pontos ö-t is, csak a hosszú ő-t nem tudták reprodukálni.

A boldog szülők rettenetesen ragaszkodtak a magyaros, ékezetes egy darab Á betűs változathoz, mert az Áron név mögött a háromszéki székely 1848-as ágyúöntő nemzeti hős, Gábor Áron, a székelység egyik legnagyobb írója a farkaslaki Tamási Áron, továbbá a hit melletti kitartás és helytállás mártírsorsú erdélyi püspöke, Márton Áron állt. Na meg a kitartásáról ismert és általuk csodált magyar föld körüli hajós, Méder Áron neve is jól jött ihlető példaként. Továbbá jó pont volt az, hogy egyetlen rossz emlékű magyar miniszterelnököt sem hívtak e néven, és a szülők ellenségei közt sem akadt Áron, haha.

És Áron gyereknek ezzel annyi is volt, mert már a kórházban elkezdett beceneveket kapni. Vagyis elindult a Sahasránámavalí lavinája. Első napjaiban szegény sárgásbarna bőrszíne és anyjához hasonló keleti vágású szeme miatt a Lao-Ce nevet kapta mamájától, apja komoly megrökönyödésére. De mikor a keleties plusz napbarnította vonásokat a mama egy igazi nepáli serpához hasonlította, akkor fellélegzett a hegymászó lelkületű apuka, így Áronka újabb neve a Serpa lett. Időközben azonban leküzdötte napbarnította egészséges színét, mire rájöttünk, hogy tulajdonképpen be volt sárgulva az első napokban, attól volt ilyen színe, de valahogy senki sem vette észre, ezért aztán kék fényes inkubátor nélkül, „két lábon” kihordta az egészet, és önmagától megszabadult a sok bilirubintól. Hiába, stramm kis fickó. Sajnos olyan is volt a szolgálatos bábasszonyok közt, akinek a mama nem volt túl szimpatikus, ezért a kis srácot is Dickchennek szólította, ami kövérkét jelent, és luxemburgiul nem túl kedves becézés, pedig Áronka nem volt (akkor még) kövérke, csak épp egy kilóval többet nyomott az átlagnál. A dolgot tovább rontotta az, hogy az illető bábasszony nagyon tehetségtelenül vett vért a babótól, és azon még most, 28 napos korában is lila hematóma és lyuk árulkodik e vérvételről.

Hálistennek a kórház epizód egyre inkább halványul. Anyja még egy-két napig „kis kínai embernek” becézte a főhőst, de mire a kórházból hazavitték, már csak a terheskori nevecskéje, a „Cukipajtás”, meg a „Kicsi Cukika”, illetve „Kicsi Cuki Bogaram” volt használatban.

Egy-két nap elteltével viszont az ifjú titán apukája valami olyan cikket olvasott, amely szerint egy ekkora gyereknek tulajdonképpen tökmindegy, hogy hogyan szólítod, hívhatod akár Morzsinak is (ami ugye, inkább a Morzsi kutyás viccet juttatja az ember eszébe), a lényeg az, hogy meglegyen a szeretetteli hanglejtés és az érzelmi töltés, vagyis beszélj a gyerekhez.

Hát a Morzsika név bizony kitart, már három hete így becézgetjük a babót. Ja igen, Babó. Ezt a mama barátnői mondták a kicsire, még amikor másállapotban volt, és senkinek, de tényleg senkinek nem voltak hajlandók elárulni a gyerek nevét. A babó tehát Babó is volt, és még most a negyedik hétben is előfordul, hogy apja így szólítja, vagy anyja így emlegeti mások előtt. Aztán ebből deformálódott a Bubó, azaz Bubó-Babó, amit a szegény Morzsi gyerek apukája mond, kizárólag olyankor, amikor ölbe veszi a Babót. A mama ilyenkor sosem Doktor Bubóra gondol, hanem a bubópestis jut eszébe, ezért ezt a nevet érthetően nem vette át. Az Izidor nevet sem, amit szintén Áron gyerek apja vezetett be, még a terhesség idején, mikor még fogalmuk sem volt, milyen lesz az új jövevény.

Még van egy név, ezen az apja szokta Morzsikát szólítani: "Kicsi Ember". Például: Na, mi van Kicsi Ember miért sírsz ? vagy: Na gyere ide az ölembe, Kicsi Ember! Igazából a Kicsi Emberről nem tudni, hogy szereti-e ezt a nevét, de az anyukája leginkább ezt kedveli!

Aztán Áronka tíz napos kora körül eljött a nem várt hasfájás. És még mindig tart! És naponta háromszor jön! Szegény vergődő, görcsbe rándult, magát rekedtre üvöltő babácska új neve ezennel anyja emlékei közt a Bömböle lett. De még nem meri nyíltan így hívni, hátha elmúlik hamar a kólikás időszak! Arra is emlékszik, hogy hasonlóan zsörtölődő babával megáldott gyerekkori barátnője kisfiát annak idején Zsömbinek nevezték el, az apja által a zsémbes sírdogálás miatt Zsömbötének kimondott becenév alapján. Nos Áronka titkos neve ennek alapján Bömbike lett, a sírást kevésbé jól viselő mama elméjében.

Ekkor azonban megjelent a színen a Jótündér, és puszta megjelenésének köszönhetően a Bömbike másfél óráról kb. negyedórára rövidítette az elalvás előtti bőgős műsorszámot, hurrá, vagyis kösz, Ildi! És a Jótündér is adott egy nevet a gyerkőcnek, méghozzá a „Selyemhajú Morzsi” díszítő jelzőset, mivel Morzsikánk újszülöttkori frizurája még ott díszeleg, majd négycentis barna finom kis sörényke formájában, belóg a nyakába. A megboldogult komcsi időkben, iskolás korunkban a fiúkat ekkora hajért már megfenyítették, sőt, visszaesés okán ki is zárták volna az iskolából! Morzsika azonban szabadnak született, közelítve ezzel a négyszáz éve elhalt ősök státuszához.

Hm, ma tölti 28. napját, és már összegyűlt pár neve. Ki tudja mit hoz majd a jövő? Anyjaként én csak azt az egyet szeretném, hogy iskolai csúfnevet ne kapjon – de erről ő maga tud majd leginkább tenni!

Open letter to Aunt Orsi

This is my new-born sons's letter to my friend and colleague Orsi, hence it can only be in my baby's mother-tongue: Hungarian. It is about an 18 day old boy's hardships with his beginner parents :-).

Nyílt levél Orsi néninek

Szia Orsi Néni!

Neked írok, mert te vagy az egyetlen, aki nekem írt. Mindenki más a szüleimnek írt mindenfélét, hogy én ilyen meg olyan csodaklassz bébi vagyok, de nekem bezzeg senki sem kívánt kitartást meg pihenést, mint a mamámnak. Pedig nekem is kitartásra van szükségem, amíg ezek a szüleim itt végre megértik, hogy mit is akarok nekik mondani.

Például: azt hiszik, sokat sírok, pedig egész napra elosztva csak úgy 3-4 óra, ők ennél többet beszélnek! És én tényleg csak akkor sírok, ha fáj a hasam, vagy ha késik az ebéd.

De most a családban felbukkanó új szavakról akarok írni. Valamelyik nap például anyu arra figyelt fel, hogy apu tiszta „rugódókát” keres nekem. Aztán rájött, hogy apa elfelejtette, hogy az a kezeslábas izé, amibe valahogy belegyömöszöli mind a hat kapálózó lábam és nyolc kezem, vagyis a rugdalózó a keresett tárgy, de apu székelyül beszél! Apunak az is nehéz, hogy valahányszor öltöztet, mindig elveszik egy-két ujjam a rugódókák ujjában, és állandóan számolgatnia kell, hogy átjutott-e mindenik ujjam a lyukon, nehogy visszatörjön valamelyik. Egyik nap apa végül kifakadt, s azt mondta nekem: „na, add ide a kujakod!”, vagyis székelyül egy ökölbe szorított kezet kért. Erre nem tehettem mást, csak szétnyitottam a tenyerem :-), de valahogy azért mégiscsak felöltöztetett.

A másik dolog, amit anyu nehezményez, hogy alig van már a lakásban olyan textília, párnahuzat, pokróc, lepedő, blúz, apu felsője stb., amin ne lenne tejfolt, mert én a legrejtettebb pillanatokban imádok visszaköpni egy kis (hm, félpohárnyi) tejet minden tiszta ruhára. De nem érzem magam hibásnak (mondjuk, nem is szidtak meg ezért), mert itt aztán tejben-vajban nem, de tejben igenis fürösztenek! Van úgy, hogy éjszaka olyan vehemenciával szopok, hogy az orromon is tej jön vissza! Anya meg tocsog a tejben, és akkor csodálkozik, hogy mindenhová jut. Múltkor a fülemben is volt :-).

És persze egyebek is kikerülnek a ruhácskákra… Például a mókuskás-madaras rugdalózóm eddig még a leghosszabb ideig is mindössze negyedóráig maradt rajtam, máris tehettek tisztába. A narancssárga zsiráfosat, a halványzöld báránykásat, a bleu marin-kék macisat , a világoskék tehénkéset, meg a zebracsíkosat azért valamivel hosszabb ideig viselhettem. Apa kifejezetten megtiltotta anyának, hogy nem előlgombolósba öltöztessen, mert mindig belegabalyodik. Úgyhogy egy csomó ruhácskámat majd csak akkor viselhetem, ha anya egyedül marad velem és ő fog öltöztetni! De lehet, hogy a türkiz kiskutyásat addigra kinövöm, anélkül, hogy felvehettem volna. Ilyen ez az élet, ha az ember majdnem három hetes!

A szüleim véleménye mostanra egyébként az, hogy a gyereknevelésről szóló, meg pszichológia-könyveket olyanok írták, akik önhibájukon kívül nem találkoztak velem. Merthogy rám valahogy sehogy nem illik egyetlen könyv módszere sem, a happy end („és a baba elhallgat”) nem jön be! Én nem követem a gyereknevelő tanácsadó modelleket, nem érdekel, hogy azonnal odajönnek, ha sírok, hogy felvesznek, nem kell engem szorosan bebugyolálni, nem vigasztal a szoptatás, inkább belealszom, ha nem vagyok farkaséhes, nem idegesít, ha nem vagyok frissen tisztába téve, nem zavar a zaj, egyáltalán nem szeretem szopni az ujjamat, nem segít rajtam, ha veregetik a hátam, ha masszírozzák a hasam, és ha egyszer nem akarok böfizni, nem böfizek… Nem alszom el az altatódalokra, nem érdekel, ha anyu gyerekverseket mond nekem, felébredek, ha az altató felhúzható bárányomat bekapcsolják, de elalszom, ha babakocsival a leggöröngyösebb utakra visznek, és ott még építkezés is van, meg kamionok húznak el (szóval nem zavar, hogy nem lakunk gyerekbarát helyen), nincs kedvenc játékom, plüssállatkám, nem lehet velem semmiről beszélgetni, nem érdekel, ha masszíroznak (pedig a szakkönyvek nagyon népszerűsítik a babamasszázst), egészen élvezem az anya szerint borzalmas ízű ánizsteát, amit hasfájásra kapok, meg a D-vitamint is, és különben sem hasonlítok semmilyen babatípusra, amiről a könyvek okos tanácsokat adnak.

Képzeld, még nem volt két egyforma nap, a szüleim még nem tudták eldönteni, hogy sírós gyerek vagyok vagy sem, fogalmuk sincs, hogy hányszor eszem egy nap (mindig kapok, amikor kérek, és mindig valami más órában kérek), és sokszor még azt sem tudják, hogy miért is sírok…
Na, ezek után el tudod képzelni, hogy inkább nekem van szükségem kitartásra, nem pedig nekik! Persze megértem őket is, anya sok vért veszített és még mindig cérnával van összevarrva, és nem tud emelni, én meg már négy és fél kiló vagyok, apa meg nem tud elmenni dolgozni, mert otthon segít és engem kell vigasztalnia napi két-háromszor másfél órában, mikor görcsöl a hasam, és semmire sem reagálok, csak ordítok. De akkor is én szenvedek, úgyhogy látod, inkább nekem kellett volna minden jókat kívánni, nem a szüleimnek. Ők sosem költöztek el, de én egy teljesen más világba kerültem!

Na, most hogy jól elmeséltem neked, ami a szívemet nyomja, megkérem anyát, tegye fel a blogjába, hogy a család otthon Erdélyben is elolvashassa :-). Téged, Orsi néni meg üdvözöllek, és bármikor megnézhetsz, csak előtte hívd fel anyut, mert ha egyedül van, akkor nem tud fogadni, hiszen sokszor fogat mosni és enni is alig hagyok neki időt :-).

Puszi:
Áronka
(a többi nevemen: Morzsika, „kicsi ember”, „Cukipajtás” – így szólítgatnak itthon)

My New Job

The other title of this article could also be ’Journey into the absolute unknown’… Or ’How to Lose 10 Kgs in 10 Days’. Or it would make a ’Birth Story’ in any small childhood online forum.

Anyway, the point is that all these estimations are true and fitting. I have just taken up a new job: motherhood. Without knowing what the future brings. Writing a story of a new life’s beginning. And I’ve lost 10 kgs with and after my baby’s birth by the time he is 10 days old.

On March 29, 2010 we started one of the most arduous roads I ever walked down in this life (believe me, I had walked quite a few dusty paths, tough roads of surrender and icy ways of high altitude). Once upon a time, when I used to run marathon races I saw a Nike advertisement: ’if you find the limits of human endurance, call us’. I guess I can give a call now to the sport equipment company. In my case these limits stretch at approximately 74 hours plus a lot more (at least 16 more until delivery and there come the week long afterpains), as physical ‘unease’ and hard work didn’t stop there. My child’s fantastic father started timing and writing labour contractions at 5.35 a.m. on that Monday, March 29. Our baby boy saw the dim lights of a surgery room shortly before midnight of the 1^st of April, Thursday.

With the onset of rushes I cried of happiness at first: finally our son is about to come. Little did I know then that three days later I would still be writhing in pain and slowly losing control over breathing and imagination exercises versus painful mountains of rushes. Wednesday at dawn I still refused synthetic intravenous oxytocin and breaking the membrane, as I still believed in being able to perform an all-natural birth with as little medical or surgery intervention as possible. By Thursday dawn I was however finished, utterly tired and I gave in. I accepted all I had wanted to avoid: epidural anaesthesia, intravenous glucose, membrane breaking, IV antibiotics and the thing I had dreaded and refuted most, episiotomy and use of vacuum. I had read a heap of midwifery literature plus gynaecology-obstetrics studies and I quite knew what each interventions entails, hence the more I suffered consciously receiving all of it.

I was prepared as much as I could be. I practised pain coping techniques, visualisation, perineum massage, I had a complete set of homeopathic remedies (inclusive the knowledge on how to use them), I drank herbal teas and mixed special massage oils, I attended birth preparation courses, I read everything that Michel Odent, Grantly Dick-Read and Ina May Gaskin wrote on childbirth, plus hundreds of birth stories written on various fora. I watched birth videos of every kind, those of home birth pioneers bringing their child to this world in plastic bath tubes in the middle of their salon, without any medical aid and also those who were put from wheel chairs onto horizontal beds, numbed from waist down and told to push when a screen indicated a new contraction... And I knew how and what kind of birth I wanted. I was prepared to make it happen even in our bath tub or at the private Clinique, doesn’t matter as long as I have the freedom to move around, to choose position and to say no to scissors and timing.

In the end it turned out totally the way I didn’t want it and me, the “anti-medicalist” turned out to be grateful to the friendly obstetricians who finally helped my baby out to this world, as around the 88^th hour I was on the verge of losing all my strength. I will never analyse what and why went wrong if anything went wrong at all. Anyone is free to take any conclusion. Maybe it was karma. Maybe having Mars (ruler of blood, sharp instruments among others) in my 12^th house of hospitals and confinement, having Uranus, ruler of sudden developments, high-technology in my 8^th house of death and rebirth AND having the hard and slow planet of compelled change Pluto in my 5^th house of childbirth and creation wasn’t a very fortunate chart. Maybe it had to happen this way, regardless of my plans and hard preparation efforts. Maybe I am a poltroon body that gave up too early – some would certainly say so. My dear ‘husband’ Zoli who was with me throughout this time rather says he is very proud of me, knowing I had a tough share and I put up a long fight. Now it’s over, I wrote it down and I will forget the horrendous details.

I had a few tearful days of baby blues, but that is gone too. I don’t care anymore about views and judgments of childbirth styles. With this new, quite sleep-depriving job the only thing I can now care about is to make my son’s babyhood and childhood nicely happen... This is really a journey into the unknown, therefore I love it even more.