Érdekes évvége

Hm, idén csak gondolatban sikerült boldog karácsonyt és újévet kívánni a családnak és sok barátnak. Ezúton is elnézést mindenkitől, és akkor 2011 decemberére már most kívánom az összes jót, hogy garantáltan el ne felejtsem, és esetleg én legyek az első, aki ezt megteszi. Ami most következik, az Morzsi első karácsonya lenne, a mamó nagyon egoista szemszögéből elmesélve.

Akkor pedig ezennel elárulom, hogy nemcsak a jókívánságokkal sikerült így elkésni, de az egész karácsony elcsúszott, ahogy elcsúszott például kocsink múlt szeptemberben esedékes ékszíjcseréje is (talán most január végén összejön – mármint az ékszíjcsere, a karácsony már csak a következő decemberben). Így esett, hogy december 24-én délelőtt tanácstalanul üldögélt mamó a konyhában: honnan lesz karácsonyfa? Mármint olyan iciri-piciri karácsonyfa, ami el is fér valamelyik szekrény tetején, merthogy máshová nem lehetne tenni. Ugyanis a karácsonyfa és Morzsi ebben a stádiumban nem kompatibilis. Érthető, egy épp járni tanuló kis, bivalyerős baba, és a vonzó, csillogó díszek, fenyőtűk, ajjaj, inkább ne részletezzük. Hely szintén sehol, azaz a hálószobában, az egyik kredenc tetején még akadna, épp annyi, hogy egy cserepes mikrokarácsonyfa (jobb esetben nanokarácsonyfa) elférne. De olyan pici fenyő nincs is szinte, legfeljebb valami buxusbokor csemetéje. Arra milyen lenne felaggatni a direkt erre az ünnepre rendelt, „Morzsi első karácsonya – 2010” feliratú porcelándíszeket?

A mamó kissé szomorú, mert feldíszített fenyő nélkül elég nehéz karácsonyi hangulatot teremteni, pláne, hogy Zoli a karácsonyi dalokat („kisült-e már a kalácsom?” és társai) nem szívleli, de mamó akkor sem tud progresszív, esetleg pszichedelikus zenére karácsonyozni… Arról nem is beszélve, hogy mamó december elején vagy még november végén megrendelte Zoli karácsonyi ajándékát, de már akkor visszajeleztek, hogy csak január 24. körül érkezik meg! Szóval toljuk a karácsonyt, teljesíthetetlen feladatként görgetjük magunk előtt, és 2010 napjai, órái, percei egyre fogynak… Milyen évvége ez?! Még jó, hogy a jászol, a Másik Kisded és a szeretet történetét idén még nem kell szavakba foglalni (beszélni nem tudó) Morzsinknak, nyertem még egy évet e nagy kihívással.

De mindenre van vigasz. Ugyanis 26-án reggel végre bevágja magát az autóba a család, előkészületben a hólánc, és nekivágunk végre karácsonyozni olyan helyen, amit szeretünk, és ahol majd nagyon sok fenyő vesz körül. Irány az Alpok! Már megint, még mindig, ismét és újra és mindörökké. A nagy lelkesedésben ekkor még nem fogjuk fel, hogy ott majd lesz sok-sok hófehér karácsonyfa a mamó kedvéért ÉS olyan sok síző, mint világbajnoki döntők idején a focirajongó, vagy mint Kínában a kínai … ((Egy héttel a karácsonyozás után eldöntjük, jó, focizni egyelőre még nincs kedvünk, de sízni/síelni most már tényleg megtanulunk, ha nem is azonnal, de jövőre, vagy legkésőbb mire Minimorzsi belenő a legkisebb fenegyerekek síiskolájába. Remélhetőleg a gleccserek addig még megmaradnak, merthogy Zoli nyilván nem a kijelölt sípályákon szeretne lefele száguldozni, felfele meg telekabinozni… (én magamról most még nem nyilatkozom).))

Az alma meg a fája, vagy a zsák meg a foltja? Nem is tudom, de egyre erősebb az az érzésem, hogy Morzsival nem jártunk rosszul. Mintha ő is annak örülne, mint mi. Például utazás, hegyek... Ha megmutatjuk neki a puha, bélelt, téli kezeslábasát, máris afféle pavlovi reflex módjára ragyog fel az arca, mert tudja, hogy ez annyit jelent: megyünk valahová. A kocsiban sem bőg, legfeljebb, ha még azelőtt megéhezik, hogy parkolóhelyet találtunk volna. Ha pedig a hegyek közé érünk, épp olyan jókedvű, mint mi magunk is.

Örvendezgetek itt a nagy felfedezéseknek, de persze attól még előfordulhat, hogy tizenöt éves korában úgy dönt, krikettezni szeretne inkább, vagy horribile dictu, golfozni (az apja kedvenc sportja)... Ha igazán jó anya leszek, akkor sokkal nagyobb örömmel veszek neki majd golfütőt, mint amilyen boldogan vennék sisakot, ékeket, friendeket, kötelet...

Ez még nagyon a jövő, hagyjuk.

Megyünk tehát, már megint úton vagyunk a hegyek felé, karácsony másodnapján, fehér mínuszokban, DE ez még mindig tízszer könnyebb és közelibb útvonal, mint például elindulni Erdélybe, ahová a) rengeteg sok átszállással, vagy b) kevés átszállással (akkor is minimum 3 váltás, ennél kevesebb NEM lehet), de rettentő sok pénzért (és úgy is minimum 20 óra utazás árán) jutna ez ember. Így aztán inkább marad a gyors leautózás Svájcba, ezúttal nem a Berni Felföld, nem Wallis és nem Engadin négyezresei felé, hanem a rétoromán vidék szívébe, a Surselva vidék Disentis nevű városkája felé.

Elvileg becsomagoltuk és Zoli a csomagtartóban már előző este elrejtette a háztartás minden összetevőjét, csak a konyhabútort, a hűtőt, ja és a laptopom hangszóróit (erdélyiül boxáit, haha) felejtjük otthon. Morzsit nem, mert reggel vidám, hegymászós jókedvvel köszönt, nehogy kimaradjon semmiből. Elmorfondírozok ezen. Kilenc hónapja van gyerekem, másfél hónapos volt, mikor hajnali fél hatkor elkezdett vidáman mosolyogni az emberre, de egek!, én még olyan nehezen tudom megszokni, hogy ilyen korán ennyire lehet örülni az életnek. Remélem, e drága kis Morzsika ugyanilyen derűvel kezdi a napjait, mikor majd egyszer azért kel fel, hogy a munkahelyére induljon. Ez persze a munkahelyen is fog múlni, valamelyest.

A dugig rakott kocsiról jut eszembe, ha egyszer valakiről meghalljátok, hogy egy kamionra való cuccot szeretne valahová elfuvarozni, de csak egy Mini Cooperje, vagy Ford Ka-ja, vagy netán Trabantja van, no problem, szóljatok Zolinak, be fogja szuszakolni a holmit, akár kamionostól is, a kis háromajtósba. A dolognak csak egy nehézsége lesz, hogy az indulást megelőző este készen kell állnia az összes csomagnak, mert különben irgum-burgum, égszakadás-földindulás és örök harag a holmi tulajával...

Aztán irány az autópálya, ahol meglepő módon már megint nem mi vagyunk az egyetlenek! A havazás, köd, és nagyonmínuszok ellenére sem. Annyira nem mi vagyunk csak önmagunkban rajta, hogy találkozunk a fél Hollandiával (a másik fele, amelyik nem tud síelni/sízni, az most Jáva szigetén, Szurinámban vagy Mauríciuszban telel), Belgium tekintélyes részével és sajnos franciákkal is. Ezek valahogy nem azok a rettentő kedves, emberbarát franciák, akik 1990-ben mindig felvettek, mikor kétezer kilométert stoppoltam. Egyik ilyen nemkedves francia család például egy zsúfolt autópálya-benzinkúthoz érve úgy ragadja el előlünk az épp előttünk lévő, egyébként utolsó parkolóhelyet egy kopott zöld kisautóval, hogy nem is jelez/indexel, hanem minden teketória nélkül villámgyorsan hátramenetben bekanyarodik, miután előzőleg már elhajtott, hogy azt hittük, távozik. Mi már tudjuk, hogy az én autómhoz egy lámpa kb. 400 svájci frankba kerül, ezért aztán a Zoli némán tűri a pofátlanság eme megnyilvánulását, én meg olyan mérges vagyok, hogy elfelejtem megdicsérni Zoli lélekjelenlétét, mert ha időben nem fékez, a zöldautós majom összetörhette volna az első lámpáinkat. Sőt, olyannyira mérges vagyok, hogy – mikor ötszáz méterrel arrébb valami jeges-csonthavas placcon végre leparkolunk, felöltöztetjük Morzsit, kikecmergünk a kocsiból, Zoli pedig elsiet a gyerekkel az épület felé, én meg valamiért lemaradok – még mindig füstölgök, eldöntöm magamban, hogy majd odabent megkeresem az ürgét (fel fogom ismerni a távol-keleti feleségéről), és elmondom neki, hogy a kormánya mellett balra az a kis, fel- vagy lepöccinthető kar mire szolgál („jelzésre, érti uram, arra, hogy a másikat figyelmeztessük kanyarodási szándékunkról, még akkor is, ha hátramenetben térünk be valahová villámgyorsan – az most már mellékes, hogy ez egyben pofátlan parkolóhelyrablás is volt ma”). Annyira füstölgök, hogy elfelejtem bezárni az autót, benne a fél háztartásunkkal, és főleg 250 értékes gigabájttal. A központi zár is elfelejt bekapcsolni, úgyhogy negyven perccel később kész csodaként ünnepeljük, hogy megvan még a kocsi, és belőle sem hiányzik semmi. Ma akkor már nem lesz több rossz szavam a francia autópályalovagokról. Magammal még megbeszélem a dolgot.

Az viszont külön megérte bemenni az étterembe, hogy látjuk, Morzsika milyen boldog, mikor gurítható, kisautós, kishajós rögzített tálcával ellátott kisgyerekülésbe kerül. Én olyankor örülök így, ha mondjuk, időm van egy kis alkotásra, vagy az ujjamra húznak egy brilliánsgyűrűt, vagy koccanás nélkül átautózunk Marseille két egymás melletti negyedén, vagy valami új szoftvert kapok játszadozni, vagy épp többnapos ünnep közeleg ÉS a munkahelyemen nem kérdezik meg, hogy be szeretnék-e menni dolgozni szombat-vasárnap, vagy mondjuk mééég abban a sajnos nem túl gyakori esetben is, ha hegycsúcs közeleg lihegve, csikorogva a talpam alatt... A Zoli is ez utóbbi alkalmakkor mutathat ekkora örömet (esetleg még akkor, ha egy Petzl katalógus valamely tárgyát ajándékba kapja egy geológiai kódexszel és egy hatkötetes madárhatározóval tetőzve), mint Morzsika most, a színes rajzos tálcájával. Tiszta öröm nézni ezt a babát, ahogy figyel, kommunikál már most, és ahogy tetszenek neki a színes dolgok.

Aztán irány tovább, el nem lopott és ki nem rabolt autónkkal, egyik autópályáról a másikra, míg egyszer csak két, de elég szűk sávos, kanyargós kaptatóra nem térünk Chur után... Zoli már tapasztaltabb sofőr, mint tavaly, már nem érzi szükségét a kanyar előtti lassításnak, de aztán elérem, hogy a kedvemért mégis megtegye – különösen, hogy még így sem sikerül lelassítanunk a forgalmat. Így esik, hogy a megadott időben, hihetetlen módon, de ott állunk a megadott épület előtt... És fél órával később elégedetten nyugtázzuk, hogy mégsem marad el a karácsony, rengeteg a fenyő, szép a kilátás a Medelser gleccserre, és három nehezen beazonosítható, de gyönyörűszép csúcsra. Megkaptuk tehát az ajándékot, megint kedvünk van csodálni a teremtő munkáját, már csak szánkót kell bérelni, hogy Morzsi se maradjon ki a télből.

Morzsi megtanul az asztalra csapni

2010. november 25. - december 12. - december 19. 

Morzsika az asztalra csap

Játszunk. Mindennap játszunk, legalább egy kicsit. Nem mindig játékokkal, sokszor inkább csak ötletekkel, meg azzal, ami akad, kanállal-lábossal, a függönnyel, a színes indiai sálaimmal, a kezünkkel.

Nincs még egy hete tán, hogy megtanítottam Morzsit a tenyerével az asztalon dobolni. Azaz, doboltam neki, és ki tudja mi okból, hihetetlenül élvezte, hangosan kacarászott. Pedig azt ritkán teszi, ki kell érdemelni ám tőle! Legtöbbször, ha nagyon örül, akkor is hatalmasra tátott szájjal, de hang nélkül kiáltja a világba boldogságát.

De amikor meghallotta, hogyan tapsolok a tenyeremmel valami ritmusfélét az asztallapra, és hogy különbözik egymástól a két kéz hangja (mert egyiken gyűrű van, a fém csattan picit), nagyon felvillanyozódott. (Jut eszembe, azt is meg akarom neki tanítani, hogy milyen hangot ad egy tenyér  - ahogy a Zen mondaná.) Pár nap alatt odajutottunk, hogy ő is dobol, igaz, még nem ütemre. De most már dobol az asztalon, ha belenyúl a spenótfőzelékbe, majd kiveszi a kezecskéit, és dobol akkor is, ha a kezében a színes fogójú csőrös pohár. Ez utóbbi annyit jelent magyarul, hogy teljes erejéből odavágja a csőrös poharat az asztalhoz, Zoli (és a konyha fala) pedig spricc-spricc… Sőt, még én is kapok belőle az asztal túloldalán.

Mindegy, nem neheztelhetek rá, mert én tanítottam dobolni… Csakhogy Morzsika továbbfejlesztette a dolgot, és ma délután egészen meglepett. Éhes volt, várta, hogy előkészítsem a kajáját, és mikor látta az edénykéjét, látta az evőeszközeit, de mégis késett az eledel, felmérgelődött és bizony odavágott! Asztalra csapott az eszemadta bosszankodó kiéheztetett baba! Akarom mondani, éhenkórász hadifogoly, anorexiára ítélt, becsapott, ártatlan babucink, akit már több másodperce nem veszünk figyelembe eléggé, hogy azonnal megetessünk! Ez borzasztó! Morzsi egyre hangosabban halandzsázott – egész biztos, hogy már megint a világvégéről, ami rövidesen jöhet, hacsak enni nem adunk neki végre.

Szomorú dolog lenne az a világvége, ó ne – placcs az asztalon! Mégsem hagyhatjátok, hogy ez a szegény baba nem kapjon időben enni, mikor már látszik az almazöld tányérja is! Dáing az asztalon!

Úgy tűnik, megy neki ez az asztalra csapás, mert még nem hagyta abba ökölfájdalmak miatt :-) .

----------------

Na eddig írtam ezt a naplójegyzetet november 25-én, de most már december 12. van, sőt aznap sem volt időm befejezni, 

------------------

ma már december 19. Most van időm folytatni, hja. Közben a baba kifejlesztette az asztaldöngetés művészetét, és már csataordítás is jár mindehhez. Múlt szerda délután óta. Már régen nem úgy dobol, ahogy tanítottam, tenyérrel, hanem vállból emeli magasra a karját, és vágja oda teljes erőből. Nem értem, hogy-hogy nem fáj neki… Minden esetre, ha beszélni nem is tud, azt már határozottan értésünkre tudja adni a konyhai etetőszékben, hogy 

1) késtünk a kajája előállításával/felmelegítésével

2) unalmassá vált a konyha, menjünk máshová mielőbb.

Érdekes, azért még nem szólt asztalra csapással, hogy finom az ebéd… azt csak abból vesszük észre rajta, hogy méltatlankodik, ha nem tömjük elég gyorsan egyik tele kanalat a másik után a szájába. Igazi székely gyerek. Ha minden rendben lenne, sosem szólalna meg. Ezért is vagyunk mi olyan távol a tökéletességtől. Sőt, a tegnap olyan rosszul mehetett valami a világban, hogy Morzsika egész délelőtt beszélt. Ami nem is baj, tulajdonképpen. A dologban csak az a furcsa (persze egy babánál ez borzasztóan normális), hogy egész délelőtt ugyanazt a két szótagot ismételgette: mamamamam, meg babababab. (Hogy pontosítsunk: a billabiális mássalhangzóknál tart, nazális változattal együtt.) De a családból senki sem unta meg. 

Ma reggelre viszont a mamamamam mintha velem lenne azonosítva: elkezdi mondani, egyre követelőzőbben, aztán mikor odamegyek hozzá, már nyújtja is a karjait, fel kell venni. Persze ha felveszem, többé egy szó sincs! Azon nyomban körbepásztázza a teret, mi minden van mindenfelé, és hogyan lehetne megszerezni mindezt. Aztán minden terv és stratégia nélkül elkezd minden után/felé/irányába nyúlni, én meg alig bírom tartani a rám ügyet sem vető, épp a narancssárga gerberát, az erkélyajtó kilincsét, a képernyőm hátát, a Zoli egerét, szakkönyveit, a magnót és még ki tudja, mi mindent célzó, teljes erővel vízszintesbe átmenő, vagy épp ágaskodó kisfiút. Már nincs mamamam, nem érdekli semmi, csak az épp kinézett tárgy. De ha leteszem és kimegyek a konyhába, rögtön nyűgös, szomorú, kétségbeesett, az apja nem is érdekli, megy a "mamamam" lemez… Nem volt ma könnyű vasárnapunk.

Visszatérve az unalmas konyhára, ahol asztalt lehet csapkodni, hogy kókadozó szüleinket helyváltoztatásra biztassuk: újabban van egy másik kiút is (mármint a konyhai etetőszékből), ami eddig nem jutott eszébe. Néha a konyha olyan unalmas tud lenni, hogy Morzsika egyszerűen elalszik az asztal mellett! Zoli már rajtakapta a fiát, hogy a rettenetesen unalmas mosogatás nézése közben ez a soha pihenni nem akaró energiabombácska elszenderedett… Ez is akkor tűnt fel, mikor már egy ideje nem hallotta, hogy Morzsi az asztalt verné.

A minap azonban jött a sokk, mikor ma este elszörnyedve láttam, hogy Morzsi a nyakánál fogja, és a járóka padlójához csapkodja teljes erőből szegény Láma lámát (nem tibeti vallási vezető, hanem andesi játékláma, amit New Yorkban vettem, de feltehetően Kínában állítottak elő, és mivel nem volt más név a fejünkben, Globali(zált) Láma néven lett a családban anyakönyvezve). De az világos, hogy Morzsika nem haragszik a lámájára, csak egyszerűen levezeti a fáradságot, a sok új benyomás okozta feszültséget, és különben sem tudja még, hogyan kell bánni egy lámával. Ezért odacsapja. Most gyakorolja a mozdulatokat. Mi máson, mint a játékain. A mi szempontunkból ez valahol jobb is, mert a plüssanyagú Láma láma nem csap akkora zajt, mint mondjuk a merev szilikon?bakelit?poliakármi? Csőrös Pohár, amikor az asztalon, padlón stb. csattan. De hamar le fogom szoktatni Morzsit a lámacsapkodásról. Csak mert Láma láma szelíd és senkit sem bántott.

Ettől függetlenül, kicsi Morzsika, kérlek, ne felejtsd el, hogyan kell az asztalra csapni (mármint az ártatlan láma odavágása nélkül, férfiököllel). Ha nem az almazöld tányér megtöltéséhez szükséges időről, vagyis türelemkérdésről van szó, hanem az élet valóban ki akarna veled tolni, ha akárki emberfia ki akarna téged használni, kérlek, kérlek, ne féltsd a kujakod. Igaz, hogy nem árt az óvatosság, meg többet ésszel, mint erővel, meg minden izé, amit a nagyszülők mondanának, de csak hogy tudd, anyukád a múltjának pont azokra a pillanataira gondol vissza a legbüszkébben, amikor végre összeszedte magát, felállt és rávágott ököllel az asztalra. Meg is lepődtek akkori munkáltatói. És pont azokat az éveit bánja leginkább, amelyeket úgy végigtűrt, hogy nem mert az asztalra csapni. Szóval, ha nem megy ésszel, akkor (először nézd meg, ne üvegből legyen, majd) csapj az asztalra, nehogy évek legyenek egy napnyi átverésből. 

Na végre!

Megfejtettem!!!!

- Na végre! – gondolhatja szegény kis Morzsikánk.

- Mit? – gondolhatja az olvasó.

Hát azt a rejtélyt, hogy Morzsi miért nem szereti, ha evés után nedves kendővel letöröljük, vagy a csap alatt megmossuk az arcát és kezét.

Ma este óta már megvan a válasz, ami elég jó eredmény a mi szempontunkból, elvégre Morzsi még nem tud beszélni, hogy kibarkobázhassuk tőle a megoldást. És elég rossz eredmény a kis vásott nyolchónapos szempontjából, mert … mindjárt kiderül. Szóval elég hosszú idő óta tart a jelenség, Morzsi ugyanis azóta, hogy elkezdődött, nemcsak, hogy tipeg a kiságya rácsai mentén, a székek, és a vesebab alakú kanapé háttámlájának dőlve, vagy abba fogózkodva, de már elkezdett úgy megállni, hogy alig dülöngél, és csak egy kézzel fogózik, sőt sokszor nem is fogózik, csak finoman ráteszi a kezét a falra, egyensúlyát tartandó… ((Ha ez velem fordulna elő egy ötös útban, hú, de boldog lennék!)). Sőőőtnél is sőőőtebb, hogy Morzsi minden második, hatalmas, egy-egy kaszkadőrnek is becsületére váló lehuppanását, orra bukását, hátraesését az előzi meg, hogy mindent elenged, kitárt karokkal egyensúlyozva lép egyet előre az ismeretlenbe a kanapén, aztán boldogan rikkant egyet, elveszíti az egyensúlyát és bucskázik. Aztán kezdi elölről az egészet.

Ezen kívül Morzsi már lassan a past perfect igeidőig kitépkedte apukája angol nyelvkönyvéből a lapokat, és már a Bori baba (azaz már ex-baba, szinte óvodás nagylány) és a Miki „Spiderman” majdnem iskolás, nagy haver utolsó ránk örökített ruhadarabjait növögeti ki éppen. A mamó indulhat babaruhaboltba, és még mindig fogalma sincs, hány centi is ez a gyerek.

Ami már nem annyira felnőttbarát fejlemény: a Morzsi abban egyre okosabb, hogy miként lehet e kockafejű, időskorú, országúttal egyidős, vén társadalom vívmányait legyőzni.

A minap például leragasztottuk azokkal a jó kis praktikus IKEÁ-s fehér szilikon asztalsarokvédőkkel a Zoli meg jómagam fehér íróasztalának sarkait, és megnyugodtunk, hogy akkor egy komoly veszély ezennel elhárult a mi, dzsungelen is átkelő, falnak fejjel törő gyerekünk elől. Aztán a viszonylagos nyugalom boldog belefeledkezése közepette egyszer csak egy ismeretlen fehér játékot látok, amit a Morzsika épp olyan önfeledten rágcsál… Hát nem az egyik ilyen asztalsarokvédő szilikonkarika volt!? A mindenét! Ez a sumák kölyök leszedte, és úgy ahogy volt, ragasztóstul elkezdte rágcsálni. De mikor, hogy nem vettük észre? (Ráadásul, mivel amúgy is le volt izzadva, plusz még a ragacsos kis kezecskéjével is megdörzsölte a képét, aztán előre esett a puha pokrócon, egyből ráragadt egy jó adag sötétkék szösz-mösz. Érdekesen nézett ki… Már bánom, hogy megint inkább zsebkendőért rohantam a fényképezőgép helyett.) Ezek után Zoli, minden különösebb teketória nélkül, egy egész kispárnát erősített az asztala sarkára, oda, ahová Morzsika át szokott kapaszkodni, hogy megszerezze a papája digitális eszközeit, a narancslével teli poharat és a szent, magasságos és abszolút égbetörő „Alpinist” folyóirat 25. számát.

Szóval Morzsi HALAD a korával, nem úgy, mint a buta anyukája, akinek több mint egy hónap kellett arra, hogy megértse, miért méltatlankodik hangos halandzsabeszéddel és egyáltalán nem örömteli bömböléssel a babó, valahányszor evés után a mamó feláll, megnedvesíti a kendőt és elkezdi törölni a babuci kezét. Ilyenkor az amúgy vízimádó, fürdőszoba-áztató, pancsolókirály gyerekünk olyan képet vág, mint aki Bernard Madoffra bízta a kötvényei kezelését… aztán tiltakozik, nyürrög, de legfőképpen elkapja a kezeit, elfordítja arcát, és nem engedi őket megtörölni. Jó esetben a törlőrongyot próbálja megszerezni és megenni. De mi lehet a baj? Mamó sok mindent kipróbál, más anyagú törülköző vászonból, papírból, langyosabb víz, hidegebb víz, melegebb víz, gyors törlés, lassú törlés, először jobb kéz, aztán a bal, aztán komplexebb változtatások, de a kis Morzsi minden alkalommal elevenen jelzi, hogy nem örül a gesztusnak.

De mi a csoda baja lehet?  Az nem lehet, hogy a víz ellen van kifogása, hisz esténként pont akkor tiltakozik pont ennyire, ha ki akarjuk venni (és ki is vesszük, Zolinál nincs ám teketória) a kádjából.

Mamó csak most, ádvent idusán, véletlenül bukkan a rejtély nyitjára.

Ma délután ugyanis megeteti Morzsit (ez utóbbi) élete első brokkolis tésztás pépjével. Morzsi a szokásos formában szorgalmasan tátja a száját, MEGINT, értitek, MEGINT meghazudtolva azt, amit az apukája terjeszt róla, miszerint „ezt nem szereti”. Zoliról tudni kell, hogy nem szereti a főzelékeket, a brokkolit meg körülbelül annyira, mint egyes honfitársaink a munkát, ÉS valamiért ezt a zöldségfóbiáját hajlamos kivetíteni Morzsira is. Azaz, valahányszor a baba menüjében valami olyasmi van, amit Zoli nagy-nagy fizetség ellenében sem enne meg, az apuka előre kijelenti, hogy Morzsi azt nem szereti. Sőt megkóstoltatja vele, és boldogan látja elméletét igazolódni, mert a baba fintort vágott. Aztán gyorsan elindul valami más kaját találni az etióp éhezőcskének.

DE: jön mamó, azaz most jövök én, megmelegítem még egyszer, elkezdem kínálni a Morzsinak és valamiért megeszi. Mert, nem igaz, hogy nem szereti a spenótot. Magzat kora óta ismeri az ízét, nincs vele semmi baja, csak az apukájának.

Na, de térjünk csak vissza a ma délutánra, már halálosan kíváncsiak lehettek, hogy mi a fene a dolog oka. Csak azért húzom el a történetet, hogy a még gyerektelen esetleges olvasók el tudják képzelni, milyen érzés az, amikor valamit végre már megtudnál, megcsinálnál, de előtte még negyvennyolc kört kell futnod, azaz negyvennyolcszor kell félbeszakítanod a blogírást, hol egy kis babavigasztalás, hol egy kis ruhateregetés, hol egy telefon, hol egy kis konyha, hol egy kis sürgős pakolás, hol egy kis babacipelés végett… az ember a végén már majdnem feladja, vagy mérges lesz, hogy kreatív krónikás ambícióit sosem tudja zavartalanul kiélni…

Morzsi tehát elfogyasztja a brokkolis babaspagettit, természetesen ingerülten elkapja kezét és szomorúan tiltakozik az arc- és kéztörlés miatt, de mamó határozott, gyors, jaj, de nagyon hatékony (szakmai ártalom…) és máris a saját estebédjét kezdené fogyasztani. Morzsi szeme kidülled, nézi, nagyon nézi. Mamó szívesen megkínálná, de egyrészt a gyerek épp most evett, másrészt gombapaprikást mégsem adna egy nyolchónaposnak… Beszél hozzá, magyaráz. Csakhogy Morzsika is elkezd beszélni. És le nem veszi a szemét mamó villájáról. És egyre sértődöttebb. Az már világos, hogy nem kívánhatja a gombapaprikást, hiszen olyat még sosem evett. Viszont az egyre türelmetlenebb babahalandzsából az is világos, hogy enni akar!

Mamó sóhajt egyet, és körülnéz a konyhában. Semmi készétel nincs már Morzsinak, de mégis talál egy babagyümölcspépet, amiben – jaj de jó, gondolhatja Morzsi – van barack! Elő a piros kanalat, hamm be a barackos pépet. Öt kanál után mamó szünetet tart, hogy a saját vacsorájából a saját szájába is tegyen. Morzsi máris az asztalon dobol, elvégre nem lehet egy ilyen babát (aki a ködöt is megenné) csak úgy megvárakoztatni. Kompromisszum születik, minden ötödik, Morzsinak adott kanál után mamó is ehet egy villányi paprikást. Fogyókúrának nem is lenne rossz, hogy ez még nem jutott eszembe! Aztán az adag vége felé mamó engedékeny kedve is előtör, és megint megengedi a babának, hogy kézzel belemalackodjon, elvegye a kanalat, minden ujja, tenyere és az asztal (és a szék, talán még a függöny is, de az ablakpárkány biztosan) barackos lehessen. Még marad egy kis barackos izé, de Morzsika szemmel láthatóan jóllakott, és nagyon barátságos. Mamó máris lecsap, arctörlés, kéztörlés. SEMMI REAKCIÓ! Mamó nem hisz a szemének, hát nem képes még egyszer megtörölni a baba arcát, kezeit!? Még mindig semmi tiltakozás. Morzsika tudomásul veszi, hogy az uzsonnának vége, és máris nyújtja a karjait: „na, akkor vegyél fel, vigyél innen ki, oda, ahol történik is valami!”.

Mamó pedig szép lassan összerakja a képet, amit végre megértett. Morzsinak sosem a vízzel van baja! Hanem azzal, hogy a vizezés, azaz arc- és kéztörlés egyértelmű jelzés volt arra, hogy az evésnek VÉGE. Ezt elég hamar megtanulta, csak éppen nem értett egyet vele, mert még enni akart (volna). Lám, most, mikor kedvére ehetett, és jóllakott, meg se pirulázta, hogy a buta mamója kétszer is végigtörli. Most már véget érhetett az ebéd, mert Morzsi eleget evett.

Ajjaj, ezek szerint én, oktondi Morzsimamó kiéheztettem a fiam, figyelmetlen, bunkó módon elhanyagoltam e szegény, általában farkaséhes kis babóm… Hm, jaj de nem jó most énnekem lenni! De aztán megvigasztal a tény, ha arra gondolok, hogy Morzsi egyre szilárdabban áll a tömött kis cobákjain, meg hát kilenc és fél kiló (és vajon hány centi?). Szóval a gyerek mégse sovány, mégse vérszegény, mégse bágyadt… de akkor ezek szerint nagyevő. Pedig a mamó – valahányszor azt mondták neki, „Na, ez a gyerek biztos eszik rendesen, amekkora!” mindig is azzal büszkélkedett (e nagyon zöldbe forduló, ökovilágban persze már csak egyre halkabban), hogy a fia nem fogyaszt annyit, mint a kocsija.

Csakhogy, ezek szerint, ez nem a drága kis palántán múlott. Mindeddig. Na de sebaj, Morzsika, ha legközelebb is tiltakoznál a kéztörlés ellen, a mamó máris melegíti az újabb adag brokkolit, amit a papád úgysem enne meg.

De jó volt újra találkozni, Márta néni

2010. november 25. 

Bementem ma egy boltba a luxembourgi Auchan üzletközpontban. Ajándékot venni mentem, és végül én kaptam ajándékot.

Egy eladónő és egy pénztárgépszerelő fiatalember volt bent. Zene szólt, afféle „world music”, világzene (hm, én inkább etnozenének fordítanám). És az a hang. Ami egyből megfogott, nagyon-nagyon pozitívan, elragadott és elgondolkoztatott egyszerre. Az nem lehet, hogy még valakinek ilyen hangja legyen. Hogy ez ennyire hasonlítson… - gondoltam.

Aztán bármilyen halkan is szólt, meghallottam a szöveget. Magyarul volt! És a Hang, igen, az a hang nem egy hasonló hang volt, egy véletlen ritka jelenség. Ó, hogy is gondolhattam ilyesmire?! Sebestyén Márta hangjához fogható nincs. Ez ő volt, igen, ő!

- Önök magyar zenét hallgatnak! – mondtam az eladónak.

- Nem tudom, a szerelő fiatalember tette be, az ő CD-je – intett a nő a piros egyenruhás szerelő felé.

- Ez egy válogatás, nem tudom, milyen nyelven van – így a fiú.

- De én tudom! Igen, ez magyarul van – és elmondtam nekik, persze csak nagyon röviden, hogy ki ez az énekesnő.

Talán a focirajongók értik meg legjobban, milyen érzés volt. Olyasmi, mint amikor elutazik például Zsolti tanár úr, például Korfura, de tőlem akár Montevideo is lehetne a hely neve, és egy parkban meghallja, hogy a helyi öregurak Puskás Öcsiről beszélgetnek (anélkül, hogy tudnák, épp egy magyar focirajongó sunnyog a közelben)… Az egyetlen név, amit már sokszor hallottam említeni, ha valakinek messzi országokban elmondtam, hogy magyar vagyok.

Öcsi bácsi, Isten nyugosztalja, egy másik generáció nagyja volt, és ma már nem tudom, az élők és még nem nyugdíjaskorúak közül kik nevét ismeri a nyugati (és keleti) világ átlagembere. De itt van ez a hang – ezt már ismerik, még ha nem is tudják sokan, milyen nyelv, milyen dallam. A magyar népzenei hang. Azazhogy, számunkra ennél sokkal több. Azok számára, akik 1987-ben keservesen, nagy nehezen átjuttatták Biharkeresztesnél a határon azokat az áldott jó lemezeket, vagy titokban, sötétített lakásokban, házibulikon hallgatták többek között a moldvai csángó, mezőségi dalokat, eljártak táncházba, Sebestyén Márta hangja a szabadság szó szinonimája volt. Távoli rokona az identitás szónak, mondjuk például Sepsiszentgyörgyön 1988 körül.

Ezen túl, még egy emlék. Ez már személyes találkozás kamaszkorom hősnőjével. Utolsó Magyarországon töltött heteim alatt, 2003 őszén találkoztunk, Budán, a Bartók házban, a Svéd Nagykövetség egyik rendezvényén. Kicsit beszélgettünk is, „Márta néni” (ő mondta viccesen magáról, hogy „néni”) életben is kedves és közvetlen volt, pedig nem tudhatta, mekkora rajongójával beszél :-) , már nem az 1988-as piros-fekete szőttes tarisznyám lógott az oldalamon, sőt, épp fekete kiskosztümöt, magas sarkú cipőt viseltem… Nem sokkal azután végleg eljöttem Budapestről, és évek óta nem jártam ott.  Most képzeletben megint térülök-fordulok egyet, mondjuk a Marczibányi tértől a Molnár utcáig, hátha valakinek átadhatom az üdvözlő üzenetet: „Jaj de jó volt ismét találkozni, Márta néni!”

Szia Unokatesócska

Isten hozott, kicsi Unokatestvérkém! 

Én Morzsi-Áron vagyok, az apukád bátyjának a fia, a majdani bandavezéred. 

Szóval egy évben sikerült rácsodálkoznunk a földre! Akkor hát boldog első karácsonyt nekünk a földön!

Nagyon örülök neked, és kívánom, hogy mielőbb kiheverd a sietős érkezést. Remélem, hamar gyarapodik a súlyod, és vagy a családot engedik hozzátok látogatásra a brassói kórházba, vagy téged és az anyukádat haza. Ne ijedj meg majd a sok arctól, inkább örülj. Én nagyon örültem volna, de annak idején a kórházban egyetlenegy látogatóm sem volt (már aput leszámítva - neki megengedték, hogy fogadjon, mikor születtem), és még mindig nem láttam senkit a rokonságból.

Úgyhogy értékeld, kis barátocskám, hogy nagy család vesz körül, és a mamád is biztosan kap segítséget. Kívánom neki is, hogy mielőbb talpra álljon, és boldogan belenőjön az új szerepébe (ami most még nem egyértelmű). Biztosan fogja majd élvezni, az én mamóm nagyon ki volt készülve az elején, és nagyon egyedül volt, de ma már rettenetesen örül, hogy ugrálhat a kedvemért, és ma már ő a legjobb barátom, apu meg a legjobb játszótársam és babysitterem. 

A mamóm üzeni, hogy nagy ölelést küld az anyukádnak. Én is küldenék egy hátbaveregetést neked, de azt mondták, ne próbáljam meg, mert már négyszer akkora vagyok, mint te. Úgyhogy csak igyekezz, azzal a növögetéssel - mire ötévesek leszünk, már egy súlycsaládba kell tartoznunk, különben előtted mászom fel a kerítésre.

Na aludj jól!

Morzsi