Na végre!

Megfejtettem!!!!

- Na végre! – gondolhatja szegény kis Morzsikánk.

- Mit? – gondolhatja az olvasó.

Hát azt a rejtélyt, hogy Morzsi miért nem szereti, ha evés után nedves kendővel letöröljük, vagy a csap alatt megmossuk az arcát és kezét.

Ma este óta már megvan a válasz, ami elég jó eredmény a mi szempontunkból, elvégre Morzsi még nem tud beszélni, hogy kibarkobázhassuk tőle a megoldást. És elég rossz eredmény a kis vásott nyolchónapos szempontjából, mert … mindjárt kiderül. Szóval elég hosszú idő óta tart a jelenség, Morzsi ugyanis azóta, hogy elkezdődött, nemcsak, hogy tipeg a kiságya rácsai mentén, a székek, és a vesebab alakú kanapé háttámlájának dőlve, vagy abba fogózkodva, de már elkezdett úgy megállni, hogy alig dülöngél, és csak egy kézzel fogózik, sőt sokszor nem is fogózik, csak finoman ráteszi a kezét a falra, egyensúlyát tartandó… ((Ha ez velem fordulna elő egy ötös útban, hú, de boldog lennék!)). Sőőőtnél is sőőőtebb, hogy Morzsi minden második, hatalmas, egy-egy kaszkadőrnek is becsületére váló lehuppanását, orra bukását, hátraesését az előzi meg, hogy mindent elenged, kitárt karokkal egyensúlyozva lép egyet előre az ismeretlenbe a kanapén, aztán boldogan rikkant egyet, elveszíti az egyensúlyát és bucskázik. Aztán kezdi elölről az egészet.

Ezen kívül Morzsi már lassan a past perfect igeidőig kitépkedte apukája angol nyelvkönyvéből a lapokat, és már a Bori baba (azaz már ex-baba, szinte óvodás nagylány) és a Miki „Spiderman” majdnem iskolás, nagy haver utolsó ránk örökített ruhadarabjait növögeti ki éppen. A mamó indulhat babaruhaboltba, és még mindig fogalma sincs, hány centi is ez a gyerek.

Ami már nem annyira felnőttbarát fejlemény: a Morzsi abban egyre okosabb, hogy miként lehet e kockafejű, időskorú, országúttal egyidős, vén társadalom vívmányait legyőzni.

A minap például leragasztottuk azokkal a jó kis praktikus IKEÁ-s fehér szilikon asztalsarokvédőkkel a Zoli meg jómagam fehér íróasztalának sarkait, és megnyugodtunk, hogy akkor egy komoly veszély ezennel elhárult a mi, dzsungelen is átkelő, falnak fejjel törő gyerekünk elől. Aztán a viszonylagos nyugalom boldog belefeledkezése közepette egyszer csak egy ismeretlen fehér játékot látok, amit a Morzsika épp olyan önfeledten rágcsál… Hát nem az egyik ilyen asztalsarokvédő szilikonkarika volt!? A mindenét! Ez a sumák kölyök leszedte, és úgy ahogy volt, ragasztóstul elkezdte rágcsálni. De mikor, hogy nem vettük észre? (Ráadásul, mivel amúgy is le volt izzadva, plusz még a ragacsos kis kezecskéjével is megdörzsölte a képét, aztán előre esett a puha pokrócon, egyből ráragadt egy jó adag sötétkék szösz-mösz. Érdekesen nézett ki… Már bánom, hogy megint inkább zsebkendőért rohantam a fényképezőgép helyett.) Ezek után Zoli, minden különösebb teketória nélkül, egy egész kispárnát erősített az asztala sarkára, oda, ahová Morzsika át szokott kapaszkodni, hogy megszerezze a papája digitális eszközeit, a narancslével teli poharat és a szent, magasságos és abszolút égbetörő „Alpinist” folyóirat 25. számát.

Szóval Morzsi HALAD a korával, nem úgy, mint a buta anyukája, akinek több mint egy hónap kellett arra, hogy megértse, miért méltatlankodik hangos halandzsabeszéddel és egyáltalán nem örömteli bömböléssel a babó, valahányszor evés után a mamó feláll, megnedvesíti a kendőt és elkezdi törölni a babuci kezét. Ilyenkor az amúgy vízimádó, fürdőszoba-áztató, pancsolókirály gyerekünk olyan képet vág, mint aki Bernard Madoffra bízta a kötvényei kezelését… aztán tiltakozik, nyürrög, de legfőképpen elkapja a kezeit, elfordítja arcát, és nem engedi őket megtörölni. Jó esetben a törlőrongyot próbálja megszerezni és megenni. De mi lehet a baj? Mamó sok mindent kipróbál, más anyagú törülköző vászonból, papírból, langyosabb víz, hidegebb víz, melegebb víz, gyors törlés, lassú törlés, először jobb kéz, aztán a bal, aztán komplexebb változtatások, de a kis Morzsi minden alkalommal elevenen jelzi, hogy nem örül a gesztusnak.

De mi a csoda baja lehet?  Az nem lehet, hogy a víz ellen van kifogása, hisz esténként pont akkor tiltakozik pont ennyire, ha ki akarjuk venni (és ki is vesszük, Zolinál nincs ám teketória) a kádjából.

Mamó csak most, ádvent idusán, véletlenül bukkan a rejtély nyitjára.

Ma délután ugyanis megeteti Morzsit (ez utóbbi) élete első brokkolis tésztás pépjével. Morzsi a szokásos formában szorgalmasan tátja a száját, MEGINT, értitek, MEGINT meghazudtolva azt, amit az apukája terjeszt róla, miszerint „ezt nem szereti”. Zoliról tudni kell, hogy nem szereti a főzelékeket, a brokkolit meg körülbelül annyira, mint egyes honfitársaink a munkát, ÉS valamiért ezt a zöldségfóbiáját hajlamos kivetíteni Morzsira is. Azaz, valahányszor a baba menüjében valami olyasmi van, amit Zoli nagy-nagy fizetség ellenében sem enne meg, az apuka előre kijelenti, hogy Morzsi azt nem szereti. Sőt megkóstoltatja vele, és boldogan látja elméletét igazolódni, mert a baba fintort vágott. Aztán gyorsan elindul valami más kaját találni az etióp éhezőcskének.

DE: jön mamó, azaz most jövök én, megmelegítem még egyszer, elkezdem kínálni a Morzsinak és valamiért megeszi. Mert, nem igaz, hogy nem szereti a spenótot. Magzat kora óta ismeri az ízét, nincs vele semmi baja, csak az apukájának.

Na, de térjünk csak vissza a ma délutánra, már halálosan kíváncsiak lehettek, hogy mi a fene a dolog oka. Csak azért húzom el a történetet, hogy a még gyerektelen esetleges olvasók el tudják képzelni, milyen érzés az, amikor valamit végre már megtudnál, megcsinálnál, de előtte még negyvennyolc kört kell futnod, azaz negyvennyolcszor kell félbeszakítanod a blogírást, hol egy kis babavigasztalás, hol egy kis ruhateregetés, hol egy telefon, hol egy kis konyha, hol egy kis sürgős pakolás, hol egy kis babacipelés végett… az ember a végén már majdnem feladja, vagy mérges lesz, hogy kreatív krónikás ambícióit sosem tudja zavartalanul kiélni…

Morzsi tehát elfogyasztja a brokkolis babaspagettit, természetesen ingerülten elkapja kezét és szomorúan tiltakozik az arc- és kéztörlés miatt, de mamó határozott, gyors, jaj, de nagyon hatékony (szakmai ártalom…) és máris a saját estebédjét kezdené fogyasztani. Morzsi szeme kidülled, nézi, nagyon nézi. Mamó szívesen megkínálná, de egyrészt a gyerek épp most evett, másrészt gombapaprikást mégsem adna egy nyolchónaposnak… Beszél hozzá, magyaráz. Csakhogy Morzsika is elkezd beszélni. És le nem veszi a szemét mamó villájáról. És egyre sértődöttebb. Az már világos, hogy nem kívánhatja a gombapaprikást, hiszen olyat még sosem evett. Viszont az egyre türelmetlenebb babahalandzsából az is világos, hogy enni akar!

Mamó sóhajt egyet, és körülnéz a konyhában. Semmi készétel nincs már Morzsinak, de mégis talál egy babagyümölcspépet, amiben – jaj de jó, gondolhatja Morzsi – van barack! Elő a piros kanalat, hamm be a barackos pépet. Öt kanál után mamó szünetet tart, hogy a saját vacsorájából a saját szájába is tegyen. Morzsi máris az asztalon dobol, elvégre nem lehet egy ilyen babát (aki a ködöt is megenné) csak úgy megvárakoztatni. Kompromisszum születik, minden ötödik, Morzsinak adott kanál után mamó is ehet egy villányi paprikást. Fogyókúrának nem is lenne rossz, hogy ez még nem jutott eszembe! Aztán az adag vége felé mamó engedékeny kedve is előtör, és megint megengedi a babának, hogy kézzel belemalackodjon, elvegye a kanalat, minden ujja, tenyere és az asztal (és a szék, talán még a függöny is, de az ablakpárkány biztosan) barackos lehessen. Még marad egy kis barackos izé, de Morzsika szemmel láthatóan jóllakott, és nagyon barátságos. Mamó máris lecsap, arctörlés, kéztörlés. SEMMI REAKCIÓ! Mamó nem hisz a szemének, hát nem képes még egyszer megtörölni a baba arcát, kezeit!? Még mindig semmi tiltakozás. Morzsika tudomásul veszi, hogy az uzsonnának vége, és máris nyújtja a karjait: „na, akkor vegyél fel, vigyél innen ki, oda, ahol történik is valami!”.

Mamó pedig szép lassan összerakja a képet, amit végre megértett. Morzsinak sosem a vízzel van baja! Hanem azzal, hogy a vizezés, azaz arc- és kéztörlés egyértelmű jelzés volt arra, hogy az evésnek VÉGE. Ezt elég hamar megtanulta, csak éppen nem értett egyet vele, mert még enni akart (volna). Lám, most, mikor kedvére ehetett, és jóllakott, meg se pirulázta, hogy a buta mamója kétszer is végigtörli. Most már véget érhetett az ebéd, mert Morzsi eleget evett.

Ajjaj, ezek szerint én, oktondi Morzsimamó kiéheztettem a fiam, figyelmetlen, bunkó módon elhanyagoltam e szegény, általában farkaséhes kis babóm… Hm, jaj de nem jó most énnekem lenni! De aztán megvigasztal a tény, ha arra gondolok, hogy Morzsi egyre szilárdabban áll a tömött kis cobákjain, meg hát kilenc és fél kiló (és vajon hány centi?). Szóval a gyerek mégse sovány, mégse vérszegény, mégse bágyadt… de akkor ezek szerint nagyevő. Pedig a mamó – valahányszor azt mondták neki, „Na, ez a gyerek biztos eszik rendesen, amekkora!” mindig is azzal büszkélkedett (e nagyon zöldbe forduló, ökovilágban persze már csak egyre halkabban), hogy a fia nem fogyaszt annyit, mint a kocsija.

Csakhogy, ezek szerint, ez nem a drága kis palántán múlott. Mindeddig. Na de sebaj, Morzsika, ha legközelebb is tiltakoznál a kéztörlés ellen, a mamó máris melegíti az újabb adag brokkolit, amit a papád úgysem enne meg.

Morzsika nem akar szabályosan közlekedni

E fejezetből megtudhatjuk, hogy Morzsikát nem érdeklik a közlekedési szabályok, de annál inkább a könyvek! Ezen kívül azt is, hogy hajlandó ponyvát borítani a múltra.

Megvan a repülőtér! Mármint a kisfiamnak a kifutópálya, amit az elmúlt két hétben hason csúszva megtett temérdek sok méter árán kiharcolt magának. A nagy halványzöld kanapé az! („A nyúl az.” – à la Gyalog Galopp). Elvettük róla a párnákat, és ha csak Morzsi van rajta, akkor kb. három és fél méternyi hosszúságú terep várja a féléves titánt.

Csak éppen a kanapé vesebab alakú. Vagyis le van gömbölyítve minden széle és egy helyen elkeskenyedik a vízszintes lap közepe táján. A másik baja az, hogy amióta kijelöltük Morzsinak „közlekedj okosan!” célokra, azóta állandóan a székely pilótás vicc jut eszembe. Ismeritek, nem ? (A székely pilóta büszkén mondja a másodpilótának: „Ezt figyelted apám?! Micsoda landolás, hogy látettem a gépet!. Áz a leszállópálya ejsze alig száz méter hosszú!” Mire a másodpilóta dühösen: „De két kilométer széles!!!”)

Azért jut eszembe folyton a vicc, mert tegnap hajnalban, mikor beüzemeltem az új repteret, úgy gondoltam, hogy Morzsika mostanra már öt-hat métereket teker le egy felindulásból, akkor jó lesz neki egyelőre (pláne, ha nincs más!) ez a három és fél méter hosszú vesebab alakú pálya, mert ezen egy oda-vissza járat hét méter, három oda-vissza ingázás után már mindjárt kevesebb energia marad nyürrögésre. Azzal nem számoltam viszont, hogy Morzsika nem hosszában akar rajta jönni-menni.

Hiába volt a két végén csalinak – piros jelzőtábla gyanánt – a Morzsi játékosvödre, meg a recsegő könyv, Morzsika felfedezte magának a gyenge láncszemet! A vesebab közepét. Ahol elkeskenyedik az átlagban legalább egy méter széles kanapé, és közel van a széle. Ami azért jó, mert onnan jobban le lehet nézni, szerinte. És azóta egyetlen vágya a világvége, a szélek meghódítása, letekintés a mélybe, ahol negyven szédítő centiméterrel lennebb a kopott parketta morénája rejt ezernyi veszélyt, különösen, ha egy baba koponyával előre indulna arrafelé.

Vagyis ezerszeres éberséggel állok lesben, ugrásra készen, egyszemélyes mentőkommandóként sétáltatom a gyerekem hajnali hatkor, de semmi áron sem akar az útiránynak, útalakzatnak megfelelően közlekedni. És hogy a dolgokat tetézze, rájött, hogy a vesebab alakú kifutópályának tulajdonképpen még elég sok széle van, ahol ugye ama hírhedt negyven centivel lennebb tátong a mélység, illetve az észak-északnyugati oldalon megmászhatatlan meredek falként tornyosul apa íróasztala. A kihúzható polcán a billentyűzettel és a mindenható Wacom grafikus táblával, ami alighanem szerény lakunk legértékesebb darabja, ha nem számoljuk az épp benne tartózkodó egyéneket. És ott van még apa fénymásolt és bekötött angol vagy francia nyelvkönyve.

Namármost, ami egyszer könyv, az hihetetlen vonzerővel bír Morzsika számára. Kellett nekem Kányádival kezdeni a nevelését! Az semmi, hogy a „kilenc pipe meg a lúd” szavak kiejtésére már felragyog a képecskéje, de ha egyszer megpillant egy könyvet, egy darab papírköteget, akkor jaj annak, azt meg kell szerezni, és addig kell kapirgálni rajta, amíg a széle felől fogja a papírt a babakéz, onnan már csak másodpercek kérdése, hogy gyűrött vagy sima formában a mű babaszájba kerüljön. Apa francia nyelvkönyve most reggel negyed hétkor is kiváltja a pavlovi reflexeket Morzsiból.

Arrább teszem a gyereket, a kifutópálya túlsó végére, legalább nyerek három és fél méternyi időt. Aha, mégsem! Mert félúton, a gyenge láncszemnél felfedezi, hogy nemcsak a padló mélye örvénylik olyan érdekesen ott lent, de a kanapétól alig félméternyire (mi az gleccserhasadéknak, ugyan már!?) terül el a mágikus üvegasztalka, a szintén vesebab alakú szalonasztal, alighanem lakásunk egyetlen darabja, ahonnan ki kéne derülnie annak, hogy most épp a szalonban vagyunk. A mágikus, szerfelett bébibarát üvegasztalon pedig mi más lehetne, mint egy apa által ottfelejtett könyv, de ez aztán egy igazi nagy, hatalmas, gigászi kihívás, uszkve 8c+, 5.14d, XXL méret, ólomsúly: a mamó Ország László féle Angol-magyar nagyszótára, az Akadémiai Kiadótól. Már pusztán impozáns tömegével hódítja Morzsit, netán egy súlycsoportba tartoznak ??? Még nem mértem le a szótárt. Minden esetre Morzsi nem habozik átnyúlni az üvegasztalra, a tátongó szakadék felett. Persze fogom a törzsét, különben…

A reggel hátralevő része hosszas küzdelem, a szabálytalanul közlekedő Morzsika állandó eltávolítása a szótár felé vezető szakadéktól (mert nem tudtam hová tenni a szótárat, mindenhol látta volna), és újra meg újra más pályára helyezés, míg végül nyolc óra után valamivel Morzsika kimondja a bűvös szót: ggggi-gi! Ez a legegyértelműbb jelzés, hogy most már a cumiját akarja, és tényleg kész arra, hogy belátható időn belül elaludjon. Most is így történt, mire apa arra eszmélt a lumbágójából, hogy reggel van, biztos megjöttek az építőmunkások (MÉG MINDIG állványok a ház körül!!!), addigra Morzsi és a mamó is oldalra fordulva töltötte megérdemelt pihenőidejét, ki-ki a saját ágyában. A munkások amúgy ma megint nem jöttek. Csak az állvány miatt nehézkes közlekedés emlékeztet arra, hogy eredetileg negyven napra saccolták a több mint hat hónapja elkezdett munka elvégzését. De már tudom, úgy képzelték, hogy majd a következő 365 napból 40-en jönnek dolgozni, a többi időben elég, ha az állvány emlékeztet rájuk. Mintha az előre kifizettetett számla miatti lyuk a költségvetésünkben nem emlékeztetne eléggé.

Az elmúlt két nap során a későbbiekben azért másféle meglepetések is jöttek. Például ma este Morzsika békét kötött a nagy sárga gumikacsával. Nemcsak, hogy nem félt tőle, mikor a kádacskájába raktuk a réce-rucát, de megpróbálta elrágni a békepipát is vele, azaz bátran levadászta a szárnyast a víz felszínéről, majd egyből ráharapott a jobb sorsra érdemes sárga gumihápháp farcsokára! Egyébként most már egész ügyesen üldögél, kapaszkodik a kád szélébe, de valahogy mégis sikerült egyszer beleborulnia fejjel a vízbe. Úgy, hogy közben balról az apja vigyázott rá ádáz éberséggel, jobbról az anyja. Csodák csodája, egy kis prüszkölés és egy rövid tikácsolás után megint jó kedve volt, a végén alig lehetett kiszedni a vízből! Igazából csak úgy sikerült sírásmentesen kicsalogatni az immáron mosónőbőrös babónkat, hogy a nagy sárga gumikacsát vettem ki először, és azt rátettem a pelenkázóasztalra. Akkor már Morzsi is kikívánkozott a kacsa után. De a törülgetés nagy hevében valahogy mégiscsak sikerült a kacsát leverni a földre. Jut eszembe, azóta sem vettem föl! Megyek máris, megyek… (sietve balra el)

Morzsika eltűnik

Morzsika eltűnik

Gyerekünk tartogatja a meglepetéseket, és mindig előrukkol egy újabbal. Állítólag van még húsz-huszonöt évünk, hogy hozzászokjunk. De tulajdonképpen élvezzük. Én a magam részéről azt is élvezem, hogy sokszor nem értjük a dolgokat. Hogy Morzsi miért nem mozdítja a füle botját sem a porszívóra, miért nem zavarja őt a papája gótmetáldörmögős zenéje, az még világos… de hogy a nagyobbik sárga gumikacsától miért fél, hát azt nem tudtuk megfejteni. Egy biztos, addig bömböl és húzódik arrébb, amíg ki nem vesszük mellőle a kék babakádból. Ha ez megtörtént, a nap visszatért a rendes kerékvágásba, lehet élvezni a fürdést.

(Anyukám azzal vigasztalt, hogy én a sárga gumicicát utáltam annyira, hogy képes voltam irányt változtatni, ha megpillantottam valahol magam előtt. Ezt persze ki is használták! Ha valami nemkívánatos irányba lódultam neki négykézláb, elég volt elém rakni a gumimacskát, minimum 90 fokos szögben eltérve máshol érkeztem meg végül.)

Na mindegy, a gumikacsát nem akarom Morzsiriasztónak bevetni, csak csodálkozunk a dolgon. Mert egyáltalán nem volt annyi információtartalma, mint annak a hat spanyol túrázó egyetemistának, akikkel együtt utaztunk egy kabinban a héten Svájcban. De Morzsika éppen olyan ijedten görbítette le a száját a kacsa láttán, mint mikor az egyébként nagyon barátságos spanyol fiúk szóltak hozzá. Rejtély marad…

De az igazán ijesztő rejtély akkor kísértett meg, mikor Zoli volt a gyerekkel egyik nap, még a svájci albérletben a jó öreg jégcsákány-kovácsműhely fölött. Most, hogy Magyarországon több falu lakossága is bujdosóvá lett a vörösiszap miatt, és az a minimum, hogy együttérzek ezekkel az emberekkel, akiknek életük munkája (sőt, szeretteik) lett(ek) oda, nem olyan nagy öröm elújságolni, hogy kényelmes kis lakás volt. De igazából nagyobb volt, mint ez, ahol most lakni kényszerülünk még három évig, itt Bettembourgban. Szóval, kovácsműhely ide vagy oda, fent szépen be volt rendezve, mindennel, ami nekünk itt nincs, például volt benne olvasósarok, sarokablakokkal (ez a szívem vágya, de hát…) szőnyeg, amin lehetett heverészni, külön íróasztal és fotel. Ez még fontos lesz, megjegyzendő.

Egyik esős-ködös nap délutánján Zoli vigyázott Morzsira, és miután ez utóbbi nyugodtan rágcsálta a gumipapagájt, az előbbi nyugodtan belemerülhetett a wallis-i, ja nem, berni felföldi Alpok három-négyezres csúcsainak legutóbb megszerzett leírásába, abba a kis, bibliaformátumú és majdnem ugyanolyan jelentőségű angol nyelvű műbe, amit a brit Alpine Club adott ki, áldja meg őket érte az ég! ((Ezt én mondom főleg, mert így legalább nem valami francia vagy német könyvet böngész a kedves párom, úgy, hogy három percenként átkiált a konyhába: „mit jelent, hogy „rocheux/spaltenreich/dégaine/Klemmkeile… ?”)).

Azért a Balmhorn csúcsára vezető északnyugati AD-s gerinc útleírásának közepe táján Zoli mégiscsak kizökkent egy pillanatra, talán a csend lett gyanús, nem tudom, de bevallása szerint rá akart pillantani a gyerekre, és felnézett a könyvből. Ó, help! Morzsika nem volt a narancssárga pokrócon a kanapé előtt. Morzsika nem volt sehol a közelben!

Most aztán jól jön a tény, hogy az a lakás mégsem volt olyan nagyon nagy, és hogy elárultam már a kulcsszót (FOTEL), mert szerencsére megkerült a baba jó öt méterrel arrább, a fotel alatt. Ez az egész nem is lenne olyan rendkívüli, ha hamarabb észrevesszük, hogy gyerekünk tud előre is kúszni! De ezt eddig nem csinálta! Hurrá, egyik szemünk máris nevet, a másik máris sír, akárcsak szegény Morzsika, aki egy óvatlan pillanatban – még mielőtt odaugorhatna apukája, hogy óvatosan kiszedje a fotel alól – felemelte a fejecskéjét és persze bele is ütötte a fotel ülésének aljába. Éppen emiatt sír a másik szemünk – bettemburgi lakásunk nem gyerekbarát, és főleg nem biztonságos egy mobilissá vált babának. Két számítógép, egy állólámpa, két íróasztal, temérdek vezeték, egy faltól falig erkélyablak üvegből, közte ajtóval, pár négyzetméter IKEA-könyvespolc, persze megrakva… sehol egy puha szőnyeg, se egy gyereksarok, és akkor itt állunk egy esős országban egy expedíciózásra hajlamos kisgyerekkel, aki már régen feltérképezte járókája határait. Valahogy azt hittük, még várat magára a pillanat, amikor már saját feje után megy ez a gyerek…

Igen, időközben világosan beigazolódott, hogy felfedezőgyanús egyénről van szó, mert ugye abba a korba ért, és mert egy színes tárgyért képes nyögve-lihegve, de mégis könnyedén, és főleg FELTARTÓZTATHATATLANUL átkelni a nappali másik végébe. Így tudta leellenőrizni pár másodperc alatt, hogy apu tényleg mindent kiszedett-e a szekrényből utolsó napon a pakoláskor, és hogy az a hosszú sárga fémnyelű valami, aminek fekete acélfeje van és fekete gumival levédett szúrós csúcsa, az nem ehető, mert mamó gyorsan elvette a földről a jégcsákányát (szerencsére rajta volt a csákány fején is a gumiborító, a védő). De nem gond, mert ha ARRÉBB tette, Morzsika nagy örömmel indult ARRÉBB. A gumipapagájért már nem volt hajlandó ERRÉBB kúszni, de a félig már becsomagolt útiholmikért gyorsan elnégykézlábalt AMARRÁBB a másik szőnyeg végére – még ott a boldog Svájcban, ahol nem voltunk helyszűkében…

De most már itt vagyunk, egyetlen nappalinkban, amely Zoli műterme, Kamalika irodája, Morzsika játszóháza, és – ha vendég jön – egyben szalon, társalgó, házimozi, könyvtár is. Morzsika az ágyacskájában alszik, apukája rajzolni gyakorol, a mama – természetéhez hűen – aggódva keresi a megoldást. Honnan és milyen „babakerítést” lehetne szerezni? Meg mekkora padlószőnyeget, hogy Morzsika számára megteremtse a babó által kiharcolt kifutópályát a kemény őszi estékre és még annál is későbbre? És főleg: hova az ördögbe tesszük mindezt? Ha valaki netán olyan lakberendezési boltról tudna, ahol HELYET lehet vásárolni, nyugodtan szóljon, mielőbb!

Morzsi támad

Morzsika támad. Rémtörténet a járókából

Szocioantropológusok , pszicho- és egyéb -lógusok szerint a mosoly egy kiáltás maradványa. Valami bíztató hangjelzés lehetett, hogy „ne félj, nem bántalak”. Vagy még inkább egy „tetszel nekem”, „szeretlek”, „örülök neked” jelzés… Minden esetre kiáltás – ebben marad a szakirodalom, amit amúgy egyre kevésbé olvasok, mivel Morzsika empirikusan akar bevezetni a nagyok titkaiba.

Nos, EZ a kiáltás gyakran eszembe jutott mostanában, mikor Morzsika hatalmasra tátotta száját valami számára szerfelett kedves arc, mozgás, fény láttán. Vagy ha apukája a vállára veszi, a magasba emeli, a feje fölé tartja. Ilyenkor kisfiam szájába dughatnék akár egy jóllakott vízilovat is. Az a rettenetes büszkeség, hajjaj, ahogy diadalittasan körülnéz, és még inkább kitátja a száját, mintha kiáltana, de nem ad ki hangot: „nézzétek! az apukám a vállán hordoz!” (vagy: „milyen jó felülről szemlélni a világot!” ?)… Hm, gyakran azt gondoljuk, hogy pilótás-ejtőernyős pályát választ majd, ha ezt ennyire szereti. Nem mintha örülnék majd húsz év múlva, hogy deszantos lesz a gyerekem… Minden esetre a nagyon nagyra tátott szájacska egyértelműen azt jelentette MINDEDDIG, hogy Morzsi rettentően csípi a helyzetet.

Mindeddig. Csakhogy Morzsi gyerek egyéni evolúciós görbéje épp arra kanyarodik, ahol „fog!” lámpa pirosan villog a nagy műszerfalon. Most lesz belőle ragadozó, épp eltökélt kis tejfogacskák készülődnek a fehér, megmerevedett íny alatt. Ennek következtében a drága kis pára éppen csak az ajtó- és ablakkereteket nem rágta meg még a lakásban, de ha így halad, lehet, hogy nem lesz ott sem megállás, ugyanis ma már rajtacsíptem, hogy a kiságya rácsát próbálja rágcsálni! Mamó, vagyis én, és amikor itthon van, a papája is egész nap törlőkendőkkel szaladgálunk a másikunk után, amikor épp az cipeli valahová Morzsit, hogy letörölgessük a baba álláról, ajkáról vagy feltörölgessük a másik válláról, blúzáról, nadrágjáról, a kanapéról, a szék karfájáról meg a padlóról a nyálcsíkokat. Ezen a nyűgös, kemény tapasztalaton minden emberfia átment, úgyhogy világért sem hibáztatnánk a gyereket, de nagyon várjuk már, hogy kibújjanak azok a fogak, és kevesebbet viszkessen az ínye.

Különösen azért, mert Morzsika újabban a szája nagyra nyitását – aminek minden fogorvos csillagos tízest (Magyarországon ötöst, vagy jelest) adna – NEM, ajjaj, NAGYON NEM a mosollyal engedi asszociáltatni. Saját káromon tanultam meg a múlt hét folyamán, hogy amikor csak úgy nyugodtan ülök a kanapén, és mellettem épp helybenkúszik, helybencsörtet a Morzsi, előbb-utóbb jön a hirtelen víziló effektus, és Morzsika diadalmas kényszerűséggel („egyszerűen nem tehetek mást!!!”) nagy sebességgel ráharap a kezemre, lábujjamra, a zsiráfra, az ott hányódó műanyag kanálra, a nadrágomra, a párnára, a kanapé karfájára… és máris jön a nyálfolt, a fogínydöröszölés… A dolog addig fajult, hogy mikor látjuk, hogy száját tátva támad, máris vonulunk fedezékbe, gyorsan feléje nyújtva az első alkalmas tárgyat, hogy arra harapjon rá. Sőőőt, a hideggel (aha, torokfájás, értitek) szembeni kezdeti ódzkodásom is a semmibe veszett, és tegnapelőtt betettem végre a hűtőbe a zselével töltött rágógyűrűjét, ami egyébként módfelett nem érdekli szegény gyereket, hiába, hogy ez egy szuperergonomikus, és gyerekorvosi ajánlásra dizájnolt ezerszínű, jó fogású Núbi ketyere. Mikor azonban jéghidegen odaadtam neki, csodák csodája, rögtön ráharapott, és nagyon sokáig nem hagyta abba… Úgyhogy újabban a harapó víziló szindróma semlegesítésére napi öt-hatszor fordul a fent említett rágóka a Morzsika szájacskája, a mosogató és a hűtőszekrény között.

Ezzel azt is hittem megoldottuk a probléma rajtunk álló részét, beszerezhetem a bébifogkefét. De a horrornak nincs vége! Merthogy tegnap este arra nyitok be a nappaliba, hogy Morzsika a kanapén fekszik a hátán, nem egészen kétségbeesett, hanem inkább vidám, afféle nevetgélő hangokat hallat, VISZONT nagy, friss vérfoltok vannak a kezeslábasán, a hálózsákocskáján elől mindkét oldalon… Mellékszereplőként ott a szegény áldozat is (tuti, hogy nem Morzsi az áldozat, mert akkor nem örülne ennyire valaminek). Zoli orrából folyik a vér, épp egy zsebkendőt próbál a koponyájába felgyömöszölni. Hm, ha ezt a gyerekem követte el, akkor valamit nagyon félreolvastam a nevelési tanácsadókból… Ha a Zoli, akkor még nagyobb a baj.

Anya, ne parázz! Mert aztán tisztázódik minden, apa rohanhat a fürdőszobába végre, ugyanis az orrvérzése tart már pár perce, de nem mert elmozdulni a kanapé széléről, nehogy a gyerek leessen! Egész jó, hogy épp arrajártam, ami e másfél szobás lakás esetén elég valószínűen bekövetkezett volna amúgy is, előbb-utóbb. De most jobb volt előbb, mint utóbb (akárcsak a tegnap reggel, mikor előbb mentem be, és Zoli még nem tudott időben elugrani az épp megdézsmált csokisfiókom mellől. Ja, nekem van ilyen az irodámban is, itthon is, de ígérem, ha Morzsi egy-másfél éves lesz, felszámolom pedagógiai okokból. Hajjaj, ha utóbb mentem volna be, lehet, hogy soha nem jövök rá, hogy hova lett a tejszínkrémes Milka tábla egyik fele).

Szóval, a Zolinak néha felszakad valami érsebecske az orrában, és az vérzik. Most is ez történt. Morzsika abszolút ártatlan, kivéve azt, hogy ő húzta meg apa haját olyan erővel, hogy felszakadt az orrában a seb. És mivel a haját húzták, apa nem tehetett mást, mint még közelebb hajolni Morzsikához, akire aztán csöpögött a … De Morzsi bezzeg olyan jóhiszeműen örül annak, hogy végre megint meghúzhatott valamit, azt már el is felejti, hogy eredetileg hatalmas tátott szájjal arra készült, hogy apukáját most azonnal kopaszra rágja… Szóval a békés kis ordító dedünkből ilyen zsiványka lett! Nem beszélve arról, hogy tanúja voltam annak, amikor oda se nézve behúzott ököllel egyet a papájának. Ezek a mai fiatalok! A mi időnkben ugye a babák még sokkal szelídebbek voltak. Jaj nekem egy haramiácska nő velünk egy fedél alatt!

ÉS NEM, MÉGSEM. Ma, vasárnap Morzsi újra igazi arcát mutatja. Kimentünk a Mosel folyó partjára. Ez egy hermafrodita folyó, merthogy Németországban der Mosel néven fut, akarom mondani, folyik, vagyis hímnemű, Franciaországban pedig la Moselle, ami folyónő lenne ugyebár (tekintettel a legújabb politikai találmányra, a nemek esélyegyenlőségének a nyelvben és nyelvezetben való tükröztetésére, amely megkövetelné tőlem, a szakfordítótól, hogy tűzoltónőt írjak, ha már nő is van közöttük)… Namármost, vAsárnap és vÁsárnap lévén, akkora volt a forgalom, hogy parkolóhelyet csak a célváros, Remich legtúlsó végén találtunk, de nekünk úgyis mindegy volt, mert sétálni, illetve Morzsit sétáltatni akartuk. A távolság láttán azért kiszedtük a csomagtartóból a babakocsit is, mert babahordozóval ez már sok lett volna a derekamnak. Morzsika viszont így is meglehetősen élvezte a kétórás sétálgatást, azt, hogy embereket, fákat nézhet, a folyót, motorcsónakokat, uszályokat, bicikliseket, meg az utolsó vándormadárrajokat láthatja. Egész végig vidáman és barátságosan nézelődött, a végén, a visszaúton pedig énekelt is nekünk. A délután folyamán, az éneklést leszámítva csak olyankor tátotta ki a száját, és akkor sem támadóan, ha valamire nagyon rácsodálkozott, mint arra a két nagyon gyors vízimotorbiciklisre, akik elhúztak ott lent…

A hab a tortán, kedvességének és kezelhetőségének és kezesbárány mivoltának számomra tökéletes bizonyítéka az volt, amikor a kocsihoz visszaérkezvén hajlandó volt nem a szokásos cumisüvegből uzsonnázni, hanem szelíden hagyta magát a piros-kék kanállal megetetni, méghozzá nyálazó (magyarországiul: előke) nélkül, és megette az egész adag barackos almát, életében először, anélkül, hogy barackos-almás pitévé változtatta volna az autónk belterét. Ezt nagyon nagyra értékeltem, és roppantul el is szégyelltem magam mellette, mert én viszont legalább öt kéztörlőt dobtam ma a földre, mert nem találtam egy autós „kukászacskót”…

Reméljük az evés új, alternatív, hatpontnullás módjait ezentúl is ilyen jókedvűen fogadja.

Én pedig megköszönöm Zolinak, hogy kitakarította utánam a kocsi hátsó ülését, és máris rohanok kimosni a véres hálószákot, illetve elmosni és behűteni azt a színes rágógyűrűt.