Nem, nem gömböchasú bronz. Nem is hétfejű, mert ez nem magyar. De elmesélünk mindent szépen sorban.
Úgy kezdődött, hogy nem volt a közelben gyerekkönyv. Ám a Mama mindig feltalálja magát, és a Kindle olvasóján talált egy mesét mégis. Biztos, ami biztos, nála mindig van ezentúl mese, vagy valami játék. Ezzel az elgondolással vett pár hónapja egy német elektronikus könyvet a kis piros borítójú, baglyos díszítésű olvasójára.
A mesécske elég népszerű a németajkúak körében. A sárkányok szigetéről szól, és az ott lakó picike sárkányról, akinek a szerző a magyarul már nem oly szellemes „Kókuszdió” (Kokosnuss) nevet adta. Afféle 8-10 éves kisgyereknek megfelelő sárkányfiúcskának kell Kokosnuss-t elképzelni, azaz ennek megfelelő csínytevést és kalandokat várjon el tőle az ember (bár a kalózok általi elraboltatás szerencsére nem jut ki sok tízévesnek).
((( Minden esetre a jelenleg elismert hannoveri grafikus és meseíró Ingo Siegner ugyanúgy franciatanárként kezdte, mint a Mama, tehát van még valami remény ez utóbbi számára is. Bár Siegner zsenialitása kissé szembetűnőbb… Hm…)))
Morzsinak persze ezt még nem kell mind elmesélni. Most még arról szól a dolog, hogy gyorsan felkapaszkodik az ágyra, a mamát karosszéknek használva vidáman elüldögél, és próbálja a Kindle minden billentyűjét megnyomni. Aztán Mama elindítja a sárkányos mesét, de nem olvassa, csak a képeket magyarázza. Morzsi magán kívül van az örömtől. Órákig ülne így a mama hasának vetve hátát, bámulva a kis sárkány mérkőzéseit, Rubinia boszorkányt, Matildát, a sünit és a kisegeret, hallgatná, hogy Mama miket fűz az egyes rajzokhoz. Néha nagy lelkesen felkiált, ha felismer a képeken valamit, mondjuk a holdat, a tengert, egy kutyát…
Persze nem szabad abbahagyni, hangos zsörtölés lesz a vége. Csak akkor engedi meg Mamának a Kindle kikapcsolását, mikor már legalább egy félórája dörzsölgeti a szemecskéit, és alig tud figyelni. De még akkor is nehezen.
Megtanulta az új szót, „sárkány”, és ezt ismételgeti lelkesen. Csácsány, csácsány! – kiabálja.
Másnap is. Harmadnap is. Ejha, a Mama új hagyományt teremtett. Elég napközben csak kimondani, hogy „sárkány”, máris reflexből keresi Morzsi a piros borítójú olvasót, máris rohan, akárhol is legyen a Mama, telepedik az ölébe, és izgatottan várja, hogy Mama-Mamó elkezdje mutogatni és magyarázni a képeket. Néha rámutat egy-két állatra, és mondja, hogy mit lát: „ha” (vagyis hal), báán (azaz bálna), ba (azaz bagoly), és persze a csácsány!, szinte minden képen.
Az igazság az, hogy Mama sokáig nem értette, mi az ördögért rajong ez a gyerek a fekete fehér, nem is nagy képernyős, nem is könyvszerű szerkezet végiglapozásáért, pláne, hogy még túl korai neki a kalózokról és varázslókról, meg hajózabáló sárkányokról mesélni (nem is mesél, a képekhez talál ki tőmondatokat J ) De aztán rájött, sárkányok helyett akár cseresznyevirágokról is szólhatna a képes mesekönyv, itt nem az a lényeg. Hanem az ölbeülés. Hiszen valahányszor Morzsi megtalálja valahol a lakásban a piros borítójú Kindle-olvasót, vagy valahányszor eszébe juttatják ezt a sárkány szó véletlen kimondásával, azonnal rohan, hozza a kezében, akárhol legyen is Mama, aztán nyújtja Mama felé, kiabálja, hogy csácsány, csácsány, ÉS a Mama ölébe ül, vagy szorosan Mama mellé, szinte összebújva.
Mama pedig visszaemlékszik egy régi példamesére, amelyben egy nagypapa egyszer vett egy kazettás magnót az unokájának. A kazettákra pedig felvette a már oly sokszor felolvasott (tehát általa kissé megunt) meséket. De az unokája mégsem szerette meg az alkalmatosságot, nem hallgatta soha. Mikor megkérdezték, hogy miért nem, azt válaszolta: „Annak nem ülhetek az ölébe!”
Ui.: Eddig az eredeti naplójegyzet, amit még augusztus végén kezdett el a Mama. De azóta Morzsi magyarosított egyet a hagyományon, mert már „kiolvasta” Marék Veronika két könyvét is (az Annipanni és Boribon sorozatból, köszönet Zsófinak és Julinak), és egyre gyakrabban követeli, hogy Pány! Pány! Először Apa azt hitte, a gyerek hirtelen elkezdett szlovákul beszélni, de aztán Mama felvilágosította, hogy ez az Annipanni nevének „elmorzsiasított” kiejtése, és ilyenkor a piros, vagy narancssárga borítójú könyveket kell elővenni. Nem nehéz megtalálni őket, mert Morzsinak eddig mindössze négy-öt magyar könyvecskéje van, a többi mind francia és német nyelvű. De hát ezért (is) volt egykoron tolmács az anyukája, hogy mikor ezekből Morzsinak felolvas, az észre se vegye, hogy a papíron a szöveg eredetileg nem magyarul van… Nem mintha ez számítana. Semmi sem számít ilyenkor, csak a Mama érintése, az ölében üldögélés, és valami ritka, nehezen kiérdemelt, mély nyugalom.
