Szeptemberi áhítat

„Szeptemberi áhítat”

Évről évre ez a két őszi bizonyosság kísér, követ, zarándokol velem együtt végig a nekem kirótt életdarabon: ha eljön szeptember, hozza magával az önértékelés egyik újabb alkalmát és mérföldkövét: a születésnapom, VALAMINT eljön annak a versnek az ideje is. Igen, annak a versnek, amelynek címét most elloptam világhálós naplójegyzetcímnek. „Szeptemberi áhítat” – szerzője egyik nagy kedvencem, Kosztolányi.

Semmi sem biztos sehol, soha köröttem. Ezelőtt két évvel nem tudtam, hogy ma hol leszek, mit teszek, kik vesznek körül. Most sem tudom, hogy két-három év múlva merre tartok majd épp és milyen járművekben… De az egészen biztos, ha eljön szeptember, előveszem a fehér verseskönyvet a polcról, vagy előbányászom a netről, mindegy, hogy épp hol vagyok, hogyan, de el és fel fogom olvasni ezt a verset.

Az igazság az, hogy magyar szakot végeztem, de ehhez képest vajmi keveset olvasok, nem vagyok sem a magyar, sem a világirodalom bennfentes ismerője, és be sem merem vallani rengeteg hiányosságom. Fel sem tudom fogni, hogyan szereztem meg ezt a diplomám, úgy, hogy csak én tudom, milyen végtelenül jelentős irodalmi remekeket nem olvastam el még.

Ez a vers, és a szokásos szeptemberi rituálé éppen erről szól: a hitről, amit nem adtam fel, hogy egy napon majd megint sok közöm lesz az igazi irodalomhoz, megint fogok verseket olvasni. A hitről, hogy szívem legmélyén az elmúlt tíz évben szakmai okokból elolvasott közéleti és politikai szenny, illetve jogi bonyolat-bizonylat sem tudta eltompítani azt a titkos érzékszervet, amely mindig felvilágol és felsikolt az örömtől, ha valami ilyen ritka gyöngyre futja időmből. Ez egy ritka gyöngyszem, világirodalmi szempontból is, számomra legalábbis afféle rejtett húrokat megpengető, halhatatlanul finom, szubtilis kis hang ez a vers. Óda a szépséghez, amit olyannyira vadászok az életben, de aminek kedvéért mégsem bírtam még itthagyni Európa egyik legunalmasabb városkáját, a biztos (de kétségtelenül nem költői) szakmámat és a nem annyira biztos és költészethez még kevésbé kötődő pénzecskémet…

Ez a vers arról szól, hogy fent akarom tartani magamban az olvasó embert (nemcsak azt, aki havi háromezer oldal jogszabály-módosításon rohan át határidőre). Nagyon nagy reményem, hogy nem járok úgy, mint egyik kedvenc hadvezérem (egyáltalán nem vagyok háborúpárti, de ha mégis hadakozni kell, hát vannak általam csodált egyéniségek, akik zsenialitása népeket mentett/menthetett volna meg). A kabuli egyetem egykori mérnökhallgatója, az egyébként tádzsik származású Áhmad Sáh Maszúd, miközben a tálibok elleni harc parancsnokaként éveken át egy sátorban lakott, szó szerint a lövészárkok között – és nap mint nap átélte a frusztráló helyzetet, hogy emberei nem tudják követni gondolkodását, mert ő túlságosan előre látott és jó sakkozóként sokkal jobban ki tudta következtetni az ellenfél mozgását, mint partizánjai, akik sokszor azért kerültek szorítóba, mert nem értették, hogy mit miért akart, és ha improvizálni kellett, nem megfelelően tették – a sátrában egy hatalmas ládát is tárolt. Egy nyugati író-újságírónak (Sebastian Junger, ő is kedvencem) 2001 elején adott interjújában elmondta, és meg is mutatta, mi van a ládában: KÖNYVEK. Nem hadtörténet, hanem regények, versek, szépirodalom!

És mi volt a tábornok szívében: remény, hogy mielőbb véget ér a lövészárkok ideje, és végre visszatérhet a könyveihez. Értitek? Ez az ember a golyószórók tüzében sem dobta ki az ott épp csak fölösleges kacatnak, nehezéknek, tűzgyújtónak jó, helyet foglaló, semmire sem használható könyveit. A huszadik század utolsó évtizedének legkegyetlenebb háborújában a saját szerény sátrában a harctéren egy láda irodalommal várta az időt, amikor olvashat ismét, mást is, mint a tudósítók jelentéseit.

Mint mondtam, nem akarok úgy járni, mint ő: Maszúdnak sosem jött el az olvasás ideje. Könyveit öt 1992-1998 között született gyermeke örökölte. Ugyanis az afghán ellenállás első emberét 2001. szeptember 9-én két riporternek álcázott alkaloid (értitek, a keresőprogik miatt jobb így írnom) merénylő meggyilkolta.

Ami engem illet, kicsit én is úgy érzem magam, mintha sátorban, poros ládában őrizgetném drága kincseim, várva a luxust, amikor majd hátradőlhetek és lapozgathatok, olyan lassan, amilyen lassan csak kedvem tartja, minden szót megízlelve. De most jön az amúgy annyira nem várt szeptember, és jön a kivétel napja: amikor nem várok, hanem olvasok. Nem akarom tovább részletezni, hogy miért ünnep számomra ez a rituálé. Olvassátok el a verset, remélem, ismeritek, remélem, tetszik nektek is.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00597/18843.htm

Ha nincs időtök a linkre kattintani, csak pár szakaszt idézek, csak egy kis zoom, hátha elég azt elmagyarázni, hogy miért rajongok ennyire érte:

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.

(…)

Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

(…)

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

(…)

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

(…)

Nemcsak, hogy a kedvenc verseim listáján az első tíz közt van, de valahol a személyes történeteim közt is kiemelkedő szerepet kapott ez a vers. Aki olvas angolul és nem unná még, kattintson a Songs to September: The Eight Day c. bejegyzésre. Ezelőtt négy évvel felkértek egyik NY-i szerkesztésű online kiadvány részéről, hogy az akkori szám témájához (könyvek, irodalom) illő cikkel járuljak hozzá az épp aktuális kiadáshoz. Ez az Eight day c. novella lett az én hozzájárulásom, egy kitalált, elképzelt történet Kosztolányi és a Teremtő találkozásáról. Valahogyan élni akartam az alkalommal, hogy angolszász olvasókat toborozhatok a magyar irodalom egyik mozaikkockájának. Ez lett belőle, nekik tetszett, és szerencsére a Szeptemberi áhitatot angolul is fellelni a Neten (például itt: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Kosztol%C3%A1nyi_Dezs%C5%91/Szeptemberi_%C3%A1h%C3%ADtat/en/2046-Pieties_for_September ) .

Számomra azonban már csak azért is emlékezetes ez a cikk, mert a hattyúdalom is volt egyben. Aki elolvassa az angol novellát, talán rájön, hogy miért… Minden esetre lélekben ez volt az elköszönő levél arról a fórumról. Egyszer, majd később erről is fogok írni, és nem blogbejegyzést. Egyszer elmesélem majd, hogy mi történt, mikor meguntam a cukrot és a sóról szerettem volna írni… Egyszer elmagyarázom majd azt a történetet is…

Addig is fogadjátok szeretettel angolul a Nyolcadik napot (következő bejegyzés), illetve magyarul azt, aki nem szorul az én reklámomra: Kosztolányit.

Négy lába van, nem evőeszköz - Morzsi mesél megint

2010. szeptember 12. Saas-Grund

Négy lába van, nem evőeszköz… Mi az? Tudom, hülye egy találós kérdés, de nem tehetek róla, nekem az alpaka szóról mindig kés-villa-kanál jut eszembe, (pedig azt az alpakkát két k-val írják jobb helyeken). Nos, ezúttal NEM a fehér fémről van szó, hanem Morzsink első élő állatairól. Morzsi alább elmeséli, hogy mi is lapul e hülye (de valljuk be, eléggé figyelemfelkeltő) cím mögött.

A mamám egyszer össze akart már egy fotósorozatot állítani rólam „Családom és egyéb állatfajták” címmel. De nem hagytam rá időt, és azóta annyit nőttem, hogy most már nem lenne értelme régi (két-öt hónapos kori) képekkel terhelni a világhálót. A mamám különben sem bírja azt, mikor valaki nem tud háromszáz (nagyjából azonos tartalmú) képből kiválasztani 50 jót (ami különbözik is egymástól, és nemcsak abban, hogy hol jobbról-hol balról lógnak be az ágak) és inkább felteszi mind a háromszázat.

Szóval, régi képekről szó se lehet, pedig nagyon sok állatom van! Lett volna miből válogatni. Persze ezek olyan játékállatok, emberi ruhát viselnek, de még mennyire, pl. a vízilovam kabátja tépőzáras, lila, az egerem viszont világoskék gallért hord. Ezek a türkiz és fluoreszkáló színű játszótársak akkor özönlöttek el bennünket, amikor még a mamám hasában vártam, hogy végre egyszerű, sima, szürkésbarna zergéket láthassak… De hát nem így alakult. A zergékhez még mindig nem vittek fel…

Igazi állatot valahogy nem sikerült látnom egy-két kósza madáron kívül. Igen, a tengernél láttam már sirályt, de nagyon hamar elrepült, én meg akkor nem érdeklődtem semmi iránt, ami nem azonnal iható. Ahol lakunk, ott valahogy nem nagyon vannak emlősállatok, sőt a mamám még egy tyúkot sem bírt összehajkurászni, így aztán öt hónapos korom elmúltáig kellett várnunk, hogy végre igazi (és nagy) állatot láthassak. De szeptember 12-én vasárnap ez a vágyam teljesült, mert apám belésuvasztott a piros bubahordozóba, s azzal ki az utcára Dél-Svájcban! Anyám alig bírt utána kocogni a fényképezőgéppel. Az ám! Itt Svájcban nagyon jó engem ide-oda hurcolni a hasukon, mert a látványomtól máris jókedvre derülnek általában az emberek. Egyik nap apuval együtt mentünk gyógyszertárba kettesben, mert anyu valami gleccsernél ólálkodott, hátha elkap valami lavinát, persze csak fényképen, tisztes távolságból. Az apum viszont hallatlan népszerűségre tett szert nekem köszönhetően, még az út túloldaláról is átintegettek neki ismeretlen emberek, mikor engem a mellkasára kötözve megláttak. Én viszont addig nyürrögtem, míg végül haza kellett vinnie, a gyógyszertár utánra betervezett kenyérvásárlásból csak egy sms lett, amit a mamám valahol 2800 méteren kapott meg: „vegyél kenyeret, mikor jössz!” Hm, a mamó szerint ott az Allalinhorn és Alphubel csúcsokról leszakadó gleccserek találkozásánál épp nem volt se pékség, se bolt. De azért este mégsem haltak éhen.

Szóval most vasárnap is belekerültem a piros babahordozóba, és elmentünk lámát nézni. Itt, a négyezreseiről híres Saas völgyben több, Peruba járó hegyivezető is rájött a hasonló éghajlati tényezőkre és valahogyan átrepített pár lámát Oberwallis kantonba, ahol e négylábúak remekül megvannak, köszönik szépen, sőt – az Alpamayo és Huascarán vidékével ellentétben – itt még kuriózumnak is számítanak, akárcsak az apukájuk mellkasán élénkpiros kendőben ücsörgő, napszemüveges, öthónapos, székely minihegymászók.

A mamám direkt örült, hogy első igazi állataim exotikus lámák lesznek, nem holmi kendermagos tyúkok, netán cirmoscicák. Bár itt, ahol élünk ez utóbbiak is exotikusnak számítanának, a mama pont azon filózik, hogy tojást ugyan ezrével lehet kapni minden boltban, de amióta nyugatra költözött, azóta nem látott egy árva tyúkot sem! Cirmoscica helyett is inkább sziámik, Man szigeti manxok kóricálnak errefelé…

De amikor odaértünk a lámás kerthez, az apukám elkezdett töprengeni, hogy ezek most vikúnyák vagy guanakók lehetnek-e, mert azt még a mamám is meg tudta állapítani, hogy az épp legelészgető, sok, helyes, csikónyi méretű, pihe-puha kinézetű, hosszú és selymes szőrű kisded minden csak épp nem láma. (Nem volt sötétkék a szemük, ugyanis :-) Az őket megitató hölgy a kérdésre készségesen válaszolt: „Ó, nem, ezek se nem vikúnyák, se nem lámák, se nem guanakók, hanem alpakák.” Minden esetre szimpatikusak voltak, de csikóként is elég nagyok.

Hanem pár házzal tovább folytatódott a lámapárti hegyivezető farmja, mert a síszezonban albérletbe kiadott otthonok közt itt-ott eldugva volt még jó pár zsebkendőnyi hegyi legelőcske, ahol dél-amerikai négylábúak legelésztek. A lámákra a második helyen bukkantunk rá, lustálkodtak a fűben, egyet lehetett volna jól fotózni, de a nagy fotográfus apukám és anyukám még azért el-elmélkedett azon, hogy ez vajon köp-e (mielőtt közelebb vittek hozzá). Aha, akkor már annyit tudok az állatokról, hogy az alpaka mégsem valami fémötvözet, és hogy a láma szeme sötétkék, illetve a láma köpköd.

A teniszpálya mellett is legelészett egy másik kis téren egy jó nagy csapat valami, először apukám azt mondta, hogy távolból rénszarvasokra hasonlítanak, na de azért ne túlozzunk, ezek is kecsuák voltak… Mindent összevetve lehet legalább két tucatnyi dél-amerikai bevándorló itt Saas-Grund faluban. Ami a vikúnyákat és guanakókat illeti, azt azonban csak a Fehér Cordillerák megmászói által készített fotókon fogok egyelőre látni, merthogy ezek a lámák és alpakák nem háziasított távoli rokonai, ezért a svájciak inkább nem őket honosították meg. Az állattani séta e részénél azonban én elaludtam a papámra kötözve, de azt a mamám kérésére most utólag hozzáteszem, hogy ha valaki kisgyerekkel épp arra jár, szervezett lámafarm-látogatásra is lehetősége van, és akkor még sok érdekeset is mesélnek neki az én alpakáim tulajdonosai. Remélem, engem is visszavisznek még oda a szüleim, ha nagyobb leszek. Vagyis ők remélik, hogy én majd vissza akarok oda menni, ha például ötéves leszek.

Azért megjegyzem, elég érdekes az, hogy az ember elindul bevásárolni, és a mamája úgy navigálja a papáját, hogy: „ott a lámánál parkolj le, balra!” – ez szó szerint elhangzott a kocsinkban.

Csokillódé

az iiraas eredeti idoepontja: 2010. szept. 8.

Csokillódé

Ne keressétek a székely-magyar szótárban ezt a szót, most találtam ki. Kellett már ez a szó, hogy megnevezze a napokban tapasztalt érdekes jelenséget.
Minden esetre, aki csokoládés témára tippelt, az vagy jó etimologikával (ezt is most találtam ki, vigyázat) bír, vagy csak jól ismer: ugyebár én nem sok dologról szeretek annyira kommunikálni, mint a kisfiúról, aki nemrég szegődött hozzánk, a hegyekről, meg a csokoládéról. A többi néma csend, azaz megírja másvalaki az ELLE, Herald Tribune, Gazeta, China Daily, El Pais és Neue Zürcher Zeitung hasábjain.

Szóval a csokillódé létezésére ma délután lettem figyelmes, mikor Zoli, aki napok óta hangoztatja, hogy nagyon vigyáz, hogy ne egyen sok édességet („csak magadnak vegyél!” – mondja mindig a boltban), a közértbe indulásom előtt lelkemre kötötte, hogy hozzak olyan rúd formájú csokikat (ezek a kis Torino, meg Cailler márkájú „branche” csokirudacskák). Ezeket elvileg Zoli nem eszi, nem is szeretheti, mert pralinéval vannak töltve (ami nem a kedvence), tehát én teljes biztonságban tudtam őket. MINDEDDIG. De aztán a konyhaszekrényt kinyitva megértettem, hogy miért kell ilyet hozni: mert csomagolásuk üresen állt ott.

Namármost, a kedvenc kisfiam még csak öt és fél hónapos, tehát nem gyanúsíthatom, Zoli pedig ugye már napok óta hangoztatja, hogy nem eszik édességet, magamról viszont tudom, hogy –annak ellenére, hogy én feneketlen kút módjára tudom zabálni az édességet – ezekhez a csokikhoz egyáltalán nem nyúltam, sőt az egyetlen rudacskát, amit tegnapelőtt felpakoltam túratízórainak (még egy új szó, hú de parolakreatív levék hirtelenjében!), sem ettem meg, mert nem volt elég vizem, és egyszerűen eszembe sem jutott a szomjúságot éhséggel (azaz édességgel) csillapítani.
ERGO, a csokikat hármunk körül egyikünk sem ehette meg, DE akkor is eltűntek, csak a külső csomagolásuk maradt. Aztán később még találtam ilyen gyűrött csokipapírkákat, na nem a kuka átkutatása közben, dehogyis, csak úgy a lakás különféle pontjain ...

És ma a válaszok estéje van, megtaláltam a választ is, a tárgy nevével együtt. Azazhogy Zoli mondta meg. Egyszerű „as a matter of fact” stílusban szólt, mikor kipakoltam a boltból hozott új csokikat, hogy vigyázni kell velük, mert párolognak. (Hogy erre nem figyeltem fel öt rúddal korábban! Szóval ezek elillannak a csomagolásból.)
AHA, Heuréka!, szóval ezek illó csokoládék! Vagyis csokillódék. Azért nem csokillódák, nehogy valakit valami cukrozott diódákra emlékeztessenek.

Jut eszembe, cukrozott dió!!! Wallis, ahol most pótnyaralunk, a diótortájáról híres! Ki is fogjuk próbálni a héten. Remélem, nem olyan, mint az engadini (az már Graubünden kanton déli része) diótorta, mert azt Zoli nem szerette tavaly előtt, úgy emlékszem. Persze, mert Engadin is a diótortájáról híres, de ezt nem mondtuk el a wallis-iaknak, nem kell nekik erről beszélni, úgyis hat hágó választja el őket egymástól.
Persze, ha kiderül, hogy – noha Zoli nem szereti – mégis tünedezik majd a diótorta, akkor szerintem az is valami hasonló, mint a csokillódé. Vagyis akkor az dillótorta. De ezt majd meglátjuk, két nap múlva van a szülinapom, arra szerzek majd egy ilyen helyi különleges diótortát. Addig is, megyek gyorsan megnézem, elillant-e közben még egy rudacska, ha nem, akkor megeszem, mielőtt elpárologhatna. Zoli ezt nem tudja, mert az előbb azt mondta, hogy most nem olvassa el e bejegyzést, csak majd amikor megjelenik a blogomban. Tehát, ha meglátja, hogy eggyel kevesebb csokirúd van ott, csak bizonyosságot nyer saját elmélete a párolgó csokoládékról.


Tovaabbi:

Szept. 8.
1) Hm, ma is találtam üres csokispapírt az asztalon! Zoli viszont azt mondta, hogy ez most nem csokillódé volt, hanem megromlott az a csoki, azért kellett eldobnia. De vajon miért nem dobta el a papírt is? Ja persze, az nem volt megromolva!

Szept. 9.
2) Mégiscsak az Áron volt az! Ma egy nem illó csokit vettem, narancskrémmel töltött Frey tejcsokit, és ott is maradt elég sokáig az asztalon, de késő este, mire kijöttem a fürdőből, már csak a fele volt meg a csomagolásban. Zoli ártatlanul olvasgatott a kanapén (tippelhettek, hogy életmentő kötélcsomó-variációkról, deontikus matematikai rendszerekől vagy Sophie Kinsella legújabb szinglisztorijáról), legalább másfél méteres biztonságos távolságra a narancsos csokitól, Morzsika békésen aludt a szobában, én meg tanácstalanul bámultam a hiányzó felű csokillódét. De akkor – megnyugvásomra – Zoli teljes természetességgel elmagyarázta, hogy Morzsika, alias Áron kisfiam ette meg a többi csokit. Nahát, ez a baba! – gondoltam, de nem szólok semmit neki, mert ma csütörtök van, és ugye, ő csütörtök éjfélre született meg, vagyis épp ma tölti a 23. hetét. Lehet, hogy azt akarta megünnepelni, vagy az én holnap hajnalban esedékes születésnapomat. Minden esetre, amíg nem késő, megkóstolom ezt a narancsos csokit. MMMMM, kár hogy ez az internet ízközvetítésre még nem alkalmas.


Szept. 10. A dillotorta nem izlett Zolinak. De azert elillant mert nekem igen!

Keepek a "madar se jaar" bejegyzeeshez - szunyogcsiipees

Ahol a madaar se jaar

2010. szeptember 6.

Hétfő, ma én vagyok a soros túrázó. A Morzsival túrázás nem jött össze, nehéz kitalálni még, hogy mikor épp milyen, meleg, hideg, szélálló, naptól védő stb. öltözék passzol rá, és hogy ezt ő pláne hogyan tűri magán a testemre erősített szoros babahordozóban, plusz nehéz lenne a kis fickóval kapaszkodó ösvényeken lépkedni, mert még nem bírná jól a zökkenéseket, folyton lecsúszik fejéről a napszemüveg, meg a sapka, egyik percben borzongunk a széltől, a másikban éget a nap (ez egy felnőttnek annyira nem okoz gondot, de a picit óvni kell mindkettőtől – s ennek a logisztikája már nem könnyű)... Ezért aztán egyszerre hárman nem tudunk elmenni, egyikünknek mindig a babóval kell maradni, míg a másik egyedül elmegy sétálni (ez én vagyok) vagy túrázni (ez lenne a Zoli).

Ma az én napom volt, de valahogy nem siettem el, mert még reggel el kellett ugrani a boltba, ami fél kilenckor nyit csak. A bevásárlás és reggeli totyorgás után viszont mégis nekivágtam a házunk mögötti hegyoldalnak (amúgy a Triftjigrat és Trifthorn oldala, Saas-Grund és Saas Almagell között), csak úgy újrakezdésből, vagy edzésből. Az eleje nem volt túlságosan bíztató, ugyanis kicsit tévelyegnem kellett a gazban, amíg eljutottam az ellenkező irányba menő ösvények elválását jelző táblákhoz, ÉS az nem tett rám egészen jó benyomást, hogy a fejem felett (nem is olyan messze) húzódó, a völgybe lenyúló kőfolyás-vályú közepe tájáról kövek pattogásának a hangját hallottam, sőt, ahogy felnéztem, láttam is egy emberfej nagyságú forgó követ leszáguldani, majd a lejtő alján némi pattogás után megállni nem messze a jelzéstől. Ennek ellenére nekilódultam, örömmel állapítva meg, hogy az ösvényem éles kanyart vesz és a fenébe hagyja ezt a kőfolyásos lejtőt, és betekereg az erdőbe. Ahol aztán elővettem a síbotokat, a totyorgást turbósítandó.

Innentől egy darabig sok mesélnivaló nincs, csak afféle véget nem érő kaptatás fel a kígyózó erdei ösvénykén, míg az erdő már nagyon gyér lesz, majd átadja a terepet a jól (de minek?) mászható lapos sziklalapoknak. Kétezer méter körül (hát ez itt még csak egy ciki kezdőpont-magasság, bár otthon már javában közelítenék a Királykő gerincéhez, vagy szálldosnék a Nagykőhavas felett) eszméltem fel ebédszünet alkalmával, hogy nemhogy emberrel nem találkoztam már órák óta, de még madarat sem hallottam, eltekintve egy, az erdőben megriasztott, kis, sötét színű szárnyastól, meg többezer kabócától (ami nem madár, de akkor mi is?). A nap további részében is a köveké volt a főszerep, merthogy egész nap csak egyetlen egyszer találkoztam egy házaspárral, ereszkedés után, egész lent, húsz percnyire a főúttól, de ők nem azon az útvonalon indultak el, amerre én jártam. Állatok se nagyon mutatkoztak, ibexné és kisfia ma nem jártak erre, és fent, ahol a magashegyi szélben hajladozó kaszálatlan füvek a hatalmas kőtáblákat körbeülik, ott sem volt rajtam kívül más, két-, négy-, hat-, nyolclábú lény, de még lábatlan kígyó sem.
Az egyetlen állatka délután három felé került elő az erdőben, egy kis menyét, vagy valami egyéb hosszútestű (kb. húszcentis) vékony, kisfejű, sötétbarna, fürge és sziklás üregbe tűnésben nagyon jártas egyébke formájában, illetve ... egy merész alpesi szúnyog személyében, aki emlékezetes lesz, mert csípése a kezem fején meglehetősen viszketős, majd fájdalmas lett, végül hatalmas dagadással immobilizálta kézfejem, meggátolva például, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezem stb. Ennyit az állatokról. Ja, Almagell falu fölé érve még kecskék jelentek meg a semmiből, követtek, majd leültek az ösvény közepére...

A többi néma csend, magányos vándorlás, és némi ijedt töprengés is, mikor hirtelen kiderült, hogy két ösvény áll előttem, de mindkettő egy aktív kőrengetegen át vezet. Ezalatt azt értem, hogy mozognak a kövek, hallottam is lent a pattogást, illetve látom is a friss kövek garmadáját az úton (onnan tudni, hogy frissek, hogy még nincsenek beletaposva az ösvénybe, helyenként felismerni, hogy darabokra törtek az egymásra esés ütközési sokkjától stb.) Van olyan útszakasz is, ahol hűtőszekrény nagyságú kavicsok borultak az ösvényre, ami emiatt arrébb kerül egy kicsit, de látszik, hogy az új variáns még nincs annyira kitaposva, mint a régi (vagyis nem olyan rég esett oda a televízió)... Felül kicsit olyasmi az út, mintha a Királykő Hegyes csúcsáról kéne leereszkedni, csak épp gneisz a kőzettípus, és nagyobbak az átkelendő ex-morénák, melyek alsó szakaszát elkezdte benőni valami csodazöld, szép lassan felfele terjeszkedő erdő... a hatalmas kőkáosz miatt hasonló összevisszasággal és sok-sok üreges kőlyukkal megáldva. Az egész erdő nem lehet öregebb húsz-ötven évnél, én meg egy hatalmas hegyomlás helyszínén kacskaringózom lefele, a félháznyi, busznyi, helikopternyi nagyságú szikladarabokat kerülgetve.

Amúgy gyönyörű szép az egész út, egész nap csupa szépséges helyen lihegtem fel-le a tűző nappal szembe, mindössze annyi lendített volna a dolgon, ha fél liternél több vizet viszek magammal és ama hírhedt ereszkedés (kb. 2100 méterről kb. 1600-ra) felső szakaszán nem a napszemüvegem, hanem mondjuk a sisakom van a fejemen (bár a helikopter nagyságú kövektől nem biztos, hogy megvédene), és nem épp délután háromkor járok arra... Na de mindegy, ez egy térképre felrajzolt szép útvonal, állítólag járnak is rajta (hááát, biztosan nem ma!), az optimizmus jegyében bevállaltam, nehogy valaki túlságos aggódás miatt kinevessen. Tekintettel (vagy tekintet nélkül) arra, hogy most így öt hónappal egy nehéz szülés (és egy kilenc plusz öt hónapos kihagyás) után nem mentem egyből a Lenspitze északi falára, kedves párom úgyis csak sétának fogja tekinteni ezt a kis, pár órás hétfői alpesi tekergést... de nekem estére egy eléggé fáradt napot jelez vissza a testem, és azt, hogy ha nincs is ki vállon veregessen, én magam előtt tudom, hogy jó mulatság, „férfimunka” volt, és nem tartom cikinek, hogy a négyezresek kantonjában csak egy kétezres hegyoldalka jött ma össze.

Az ibex meg a kisfia

a megiiraas teenyleges idopontja: 2010. szept. 4. Saas-Grund - kaaveezooban maasolom be, nincsenek magyar eekezetek. az egyik keepen pirossal bekarikazva a miniibex.

Az ibex meg a kisfia

Nehogy félreértse valaki, ez tényleg egy ibexről, alias kőszáli kecskéről szól, meg a kisfiáról! Említett egyedek ugyanis egyfolytában előkerültek az elmúlt napokban. Szóval semmi allegória, semmi titkos célzás emberi egyedekre, akiknek kisfiuk van.

Igazából úgy kezdődött, hogy csütörtökön egymagamban sétálgattam Hohsaas felső sétakörútján, 3100 méter magasságban, a szép nagy lapos köveknek örvendezve, kóstolgatva a glecser szélét, és nosztalgiázva a régi szép idők után, amikor a most előttem álló Weismies (4017 m) még egy egész egyszerű, szép, de megmászható hegycsúcs volt számomra is. Ahogy ott bandukoltam, egyszer csak majdnem belerohantam az ibexbe, amint a kicsinyével ott kóricáltak a hegyi ösvénykétől alig tíz méternyire. Na, erre gyorsan visszatettem egyesbe a motrom, nehogy beléjük rohanjak, mert elijeszteni sem akartam a fotótémát, meg abban sem voltam biztos, hogy az ibex mennyire barátságosan használja a szarvait, ha épp a kisfiával van, mikor egy óvatlan kelet-európai, fehér bőrű, protestáns, enyhén túlsúlyos, poliglotta nőszemély zsebre tett kézzel és hátizsákosan csak úgy rájuk törtet-csörtet.

Szép lassan közelebb egyensúlyoztam, majd lefotóztam őket. Sajnos a kisfiú-ibex (nem tudom bebizonyítani, de el kell nekem hinnetek, hogy kisfiú volt) olyan szürkésbarna terepszínű kabátkát viselt, amelyben fekete-fehér képen láthatatlan lett volna, színes digitális képen pedig a háttérbe olvadva Photoshop lasszóval kivághatatlan. Ezért azt is el kell nekem hinnetek, hogy rajta van a mellékelt képen, a mamájával együtt. Ibexmama figyelt ugyan engem, de nem állt fel és nem is kaptatott el kőszáliasan, függőleges irányvonalakkal.
Háromnegyed órával később, mikor lefele poroszkáltam, még mindig ott játszott a kis ibexke, a mamája meg diszkréten felügyelte, de nem szólt bele. Néha a mama elnézett, ilyenkor engem felügyelt diszkréten, de egyelőre nem tekintett veszélyesnek. A sumák ibexgyerek bundája megint eltűnt mimikrisen a háttérben, de a mamája úgy ült, hogy a feje és két szarva a távolabbi gleccserlejtő hátterétől szépen elválik az új fotón. Vagyis addig kerülgettem, amíg olyan szürkésfehér hátteret kapott.

Mikor ezt otthon, mármint a schwiiitzer Zuhausénkban (ideiglenesen bérelt svájci otthonunkban) elmeséltem, Zoli közölte, hogy előző nap ő is találkozott ugyanezen ibexilletőkkel. Ami különösebben nem lenne érdekes, de mégis az, mert ő nem ott járt, ahol én, hanem légvonalban fél kilométerrel arrébb, gyalogosan pedig legalább másfél-két órányira e helytől, a Jegihorn lábánál (bocs, a tetején is!). Aha, repülni tutira nem tudnak, de ezek szerint jókat gyalogolnak ibexék összevissza a Weissmies és a Laginhorn oldalában, a gleccser alatt... Az valahogy nem tűnt fel, hogy Zoli megjegyezte, hogy a faránál látható fekete mintázatnak köszönhetően azonosítható a mama meg a kisfia. Sajnos Zoli nem fotózta le ibexnét és a kisfiút... DE mi meggyőződtünk arról, hogy csakis ugyanaz a mama-fia páros lehetett.

A történetbe akkor jött az igazán érdekes fordulat, amikor Zoli viszont lefotózta ibexmamót meg a kis ibexfiúcskát szombaton, két nappal később. És büszkén mutatta, hogy ím, ugyanaz a mama-fia páros! Csakhogy ez a kép nem ott, az úttól kelet felé készült, hanem a hatalmas, széles, sokféle módon (autóútszerpentinek, patak, folyó, sziklaszakadékok, lakott területek és erdővel benőtt mély hegyoldalak által) elválasztott Saas völgy abszolút ellenkező oldalán, a Mischabelhütten menedékház(ak) közelében, kétszer ezerötszáz méter szintkülönbségen meg az Óperenciás tengeren is túl. Ekkor már fellázadtam a mese ellen, pláne, hogy Zoli megmagyarázta, hogy a faruk (juj, majdnem potrohát írtam, én a csúcsbiológus) oldalán levő három fekete szőrszálról illett volna felismerni, hogy ezek a hohsaas-i ibexék voltak. Egy biztos, akkor is mama és fia felállásban közlekedtek. Merthogy nem tudjátok bebizonyítani, hogy a kis ibex kislány volt!



Két nappal később sikerült alvó Morzsikánkat bemutatni a svájci házinéninek, aki megállapította, hogy a herzig kicsi legényke (naná, mivel aludt, tényleg nagyon jó fiú volt) a mamájára hasonlít. Haha, hogy olvadoztam a büszkeségtől, mivel ilyen vicces és csinos fiatalemberhez még nem hasonlítottak (a vasorrú bábával már inkább előfordult, de még Sophie Marceau-t is említette egyszer valaki – nem ugyanaz, aki a vasorrú bábát).
Nem tudom, hogy hiszek-e a reinkarnációban, de ha igen, akkor gyorsan bemesélem magunknak, hogy mi is így kezdtük annak idején Morzsival, kalandor kedvű magashegyi ibexként...

Zsizsó zsiráf megmenti a délutánt

Ez a nap határozottan rosszul kezdődött. Pontosabban határozottan korán. Egész pontosan negyed négykor, ami persze akár nagyon késő is lehetne, ha az ember épp az Oberaletschhüttében töltené az éjszakát és az Aletschhornra indulna… De a dögunalmas, csillagtalan luxembourgi éjszakában három tizenöt ugyancsak korainak számít! Különösen, hogy Morzsika hatalmas ordítása vezette be az új hétfőt. Az éjféli egyórás ordítás tehát újrakezdődik – gondolta lemondóan mamó (ez én lennék, az apja fogalmazásában), és nem tévedett…

Azért a reggel valahogy eltelt. De délután is volt ilyen álomból felriadós rejtélyes ordításos félóra… Szegény Morzsika, vajon mije fájhat?

Mamónak ugyancsak megvolt a maga gondja (a Morzsika kiismerhetetlen eredetű, kétségbeesett sírásai mellett). Alkotni szeretett volna, de azt Morzsika nem jutalmazza, mert ő azt szeretné, ha állandóan vele foglalkozna Mamó… Mikor pedig Morzsika alszik, és már a háztartás sem „fut ezerfelé”, Mamó egy képet próbál összehozni több fényképből… Próbál. Azt látja ugyan maga előtt, hogy hogyan kéne ennek kinéznie, de most épp nincs itthon a házi saját különbejáratú IT-szakembere, illusztrátora, a Morzsika papája. Ő meg amúgy is unná harmadszor is elmagyarázni a CS3 megfelelő műveleteit, elvégre már tavalyelőtt és tavaly októberben is elmondta egyszer… akkor volt Mamónak utoljára ideje kiudvarolni egy kis ingyenes Photoshop-tanfolyamot élete párjától.

Sebaj, Morzsi még mindig alszik, Mamó előveszi hát a CS2-szakkönyvet, amelyhez hasonló tonnaszámra van Zoli polcain. Hm, érdekes lesz, a tárgymutató nélkül épp 564 oldal, és vannak benne ilyenek, hogy „A rétegmaszk bélyegképén keresztül szerkeszthetjük, mozgathatjuk, kifordíthatjuk, deaktiválhatjuk a maszkot, vagy éppen átmásolhatjuk más rétegekre is.” De valahogy Mamót most nem érdekli sem az árnyalatkorrekció meg a bridge funkció sem, valami mást akar, de mivel nem tudja, hogy azt miként nevezi CS2-ül, ezért vagy átnézi mind az 564 oldalt, vagy más képkezelő/illusztrátorprogramot keres. Vagy odarohan az álmából már megint hatalmas ordítással felriadó Morzsihoz. Jól tippeltetek, ez utóbbi… Az alkotásnak mára ennyi. A délután sem kezdődik jobban, mint a hajnal.

Morzsika vigasztalhatatlan. Hosszas kétségbeesett bömbölés után elcsendesedik, de nyűgössége nem szűnik. Mamónak végül mentőötlete támad, mert eszébe jut Zsizsó, az ezerszínű zsiráf, aki már befejezte a száradást, és patyolattisztán állna végre szolgálatba. Zsizsó egy másik babánál ment nyugdíjba, hozzánk pedig Márti néni és José bácsi hozta múlt héten egy zsák divatos babaruha társaságában. Zsizsó még nem találkozott új gazdájával. Morzsika épp a kanárisárga Bello bohóc elfogyasztásán fáradozott rendületlenül, mikor Mamó föléje lógatta Zsizsó zsiráfot. Láss csodát, Morzsi arca felderült, végre valami stimulus, végre valami inger, végre valami új! Már majdnem félórája nem változott a földrajz és történelem Morzsi körül, és ez módfelett unalmas neki!

Ugyanakkor egyfajta megilletődés is tükröződik abban, ahogy hallgat, és izgatott zavarát sűrű lábfelhúzogatással leplezve szemügyre veszi a jövevényt. Feszült pillanat, Morzsika egyre sebesebben biciklizik a lábaival, egyre szaporábban veszi a levegőt, ami nála alapvetően azt jelenti: „ez abszolút nem hagy engem közönyösen”. Aztán Mamó látja, hogy fellélegezhet. Tetszik Morzsinak a Zsizsó zsiráf. Mert Zsizsó zsiráf ÉRDEKES. Annyira, hogy Morzsi elfelejti Bello bohócot, ügyet sem vet Kázmér kacsára.

A következő lépés – oda kell adni neki Zsizsót – még igényel egy kis stratégiát, de Mamó hamar leküzdi az akadályt, és Zsizsó ott landol Morzsi hasán. Nagyon rövid időn belül pedig Morzsika szájában. Csakhogy Morzsika először mintha keresztben szeretné lenyelni Zsizsó zsiráfot. Elég hamar rájön a kihívás hatalmas mivoltára, ezért aztán már stratégiát változtat és megelégedne azzal is, ha először Zsizsó jobb első patája beférne a szájába. De Zsizsót annál bababiztosabbra tervezték. Egyszerűen lenyelhetetlen. E jó tulajdonságánál fogva magától értetődő, hogy még egy ideig marad! Pláne, hogy Morzsika – mikor Mamó ölbe vette, hogy kivigye pelenkacserére – aggodalmaskodva tekintett vissza az új pajtásra „Ugye ott marad az ágyamban, és még akkor is ott lesz, ha visszajövünk a fürdőszobából?”

Újabb fejezet, amelyben Morzsi megharagszik

Avagy „Segítség! A másik baba elrabolta az anyukámat !”
Mivel most már a hét 3 napján egyedül „őrzöm” a Morzsit, ezentúl még kevesebb idő lesz naplóírásra.
Azért röviden összefoglalóul a le nem írt elmúlt hetekről: Morzsi már 68 cm, ami hathónapos babaruhaméret! A súlyát inkább ne emlegessük, hátha ő is olyan lesz, mint a mamája, aki a testsúlyt tabutémának tartja. Na közben megint oda kellett rohanni hozzá, visszajöttem, jó, de már nem emlékszem, hol is tartottam… szóval rendíthetetlen küzdőszellemmel forog az ágyon, egyre kevesebbet alszik napközben, dumál, főleg olyanokat, hogy „kkkkrrrrrrrrrrrrrrrrrrr”, „grrrrrüüüűűűüüü”, és egyre megátalkodottabban próbál közelebb jutni hason fekve az elé tett játékokhoz. Azok sajnos nem jönnek közelebb, Morzsi meg hiába húzza fel a lábait, vagy hiába dobálja a levegőbe azokat a kis rózsaszín tappancsait, valahogy nem sikerül előre haladni. Egy idő után ez a 0 cm/félórás haladási sebesség az idegeire megy és vagy leejti a fejét, épp bele valamelyik nyáltócsába, amit nem tudtunk még villámgyorsan feltörülni alatta, vagy pedig elkezd kétségbeesetten ordítani (és utána teszi bele a fejét a visszafolyt tejbe).

Jó hír, (vagy rossz), hogy (csak most) nagyjából meg tudjuk különböztetni a bömbölési formáit: ezt a frusztrált, sikerélmény-hiányos tiltakozást a sors nehézségei ellen, az álmából fázisváltáskor felriadós felsírást, az este fél nyolcas „álmos vagyok és el akarok aludni, de most, és hagyjatok békén, de azért legyetek mellettem” jelentésű ingerült sírást, és a színpadiasan kétségbeesett ordítást, ami akkor a leghangosabb, ha épp látja, hogy arra járunk, és tudja, hogy halljuk. Ennek az a vége, hogy megesik rajta a szívünk és ölbe vesszük. Ilyenkor aztán csak hallgat, nem néz a szemünkbe, kitartóan kerüli a tekintetünk, mint aki rossz fát tett a tűzre… De a lényeg, hogy célját elérte, újabb ölbenvivős kirándulásra lehet menni a „piros” konyhába és szűk előszobánkba, ahol van a két másik baba (vagyis két párhuzamos tükör).

Nos eddig minden rendben is volt, de a tegnapelőtt Morzsi egyik ilyen délelőtti miniexpedíción rajtakapta a „másik babát”, hogy az anyukája ölében volt. Először naivan közelített a babához, örült is neki gyanútlanul, de hirtelen fennebb tévedt a tekintete, és hajjaj, mit látott?! Hát engem! És meg is örült nekem, vagyis a tükörképemnek, de hirtelen valami gyanús lehetett neki, mert felnézett rám, a valódira, és meglepődve látta, hogy ott vagyok még, én beszélek hozzá, és én tartom hátragörnyedve őt. Ezt már nem tudta feldolgozni, hogy akkor most belőlem kettő legyen! Hogy a másik babával kelljen rajtunk osztozkodnia, na nem! Még egyszer megnézte a tükörben látható babát velem együtt, aztán gyorsan és tüntetően elfordította a fejét! Próbáltam úgy fordulni, hogy mégis lássa a tükröt. De egyértelműen tudtomra adta fejecskéjének határozott elfordításával, hogy csakazértsem néz arra a másik kettőre! Egyszerűen nem volt hajlandó többet szóba állni a másik babával, pedig annak mindig úgy szökött örülni. Még úgy sem, hogy vigyáztam, én ne látszódjak a tükörben. Komor képet vágott és tüntetően ellenkező irányba bámult. Egyértelmű rosszallás…

Szerencsére Morzsi sem haragtartó, így ma, két nappal később már megint vidáman vigyorgott a kis haverocskájának. De ma az apukája ölében ment expedíciózni :-). Netán azért, hogy nehogy a másik baba megint elraboljon engem :-). Minden esetre este már szégyenlősen elmosolyodott, majd elkapta a tekintetét, és ránk mosolygott, az igaziakra.

A csontkopáncsnál

A mamám mérges! Ezért most megint én írok, Morzsi.

Mamó azért mérges, mert az erkélyünk még mindig nem készült el, a munkás bácsik ott hagyták kátrányréteggel beterítve, ez meg a hőségben rettenetesen kellemetlen, száraz szagot áraszt, vagyis nem lehet szellőztetni miatta. Meg a nagy meleg… egész nap ülünk a lefüggönyözött lakásban, bent is harminc fölött van a hőmérséklet, de nem lehet kinyitni az ablakokat (hogyisne, hogy bejöjjön a forróság?!) ÉS nem mehetünk el !!!!

Emiatt én is mérges vagyok, mert én alapjában véve folyton valami akcióban szeretek lenni, nekem a fekvés igazi szenvedés. Állítólag van egy gomb a hátamon, és apukám szerint, ha lefektetnek, akkor ugye ez a gomb bekapcsol, és egyből elindítja a sírás nevű folyamatot. Én pedig tényleg csak akkor érzem jól magam, hogyha valaki ölében vagy nyakában lóghatok, lehetőleg a vízszintestől nagyon eltérő helyzetben, és visznek ide-oda. De most nem visznek sehová, mert azt mondják, hogy az ezer fokban ott kint csak összeragadnék a mamával. Ez borzasztó! Így aztán gyorsan megtanultam hasra fordulni és ezt már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy három másodperc alatt sikerül. Most is halálosan kimerült vagyok, mert egész nap a hasamon fekve próbáltam elképesztő pozíciókat, párnára felfele hátrafordulni, a fejemet órákon át tartani, majd hátraszegve elaludni, aztán megint a fejem körül 180 fokban körbejárni az ágyat, a lábammal lelökni magam a takaróról, meg mindent, utána pedig még egyszer és még sokszor ugyanazt…


A baj viszont tényleg az, hogy nem jó itthon lenni a lefüggönyözött fülledt lakásban, ahonnan még a kertbe sem mehetünk ki (pedig már a betonkeverő, meg az építőmunkások barakkjai látványának is örülnék, csak lenne valami vizuális élmény!), és nem hagyhatjuk el az országot. A mamám most tudta meg, hogy hiába volt már kétszer is az egyik nagykövetségen, egyelőre nem adhatnak nekem útlevelet, sem ideiglenest, sem véglegeset, a másik nagykövetség pedig Brüsszelben van, oda nem nagyon sietnek e hőségben. De most majd kénytelenek lesznek.

Ugyanis amíg nekem nincs útlevelem, addig nem vihetnek ki az országból. Mamóék Svájcba vittek volna, elvégre én azért jelentkeztem e hegymászócsaládba, hogy kihasználjam az apukám hegymászó képességeit (ő nemcsak olyan négyezreseket tud megmászni, amelyekről mindenki hallott, hanem azokat is, amelyek sokkal nehezebbek, de kevéssé ismertek), meg a mamám utazásszervező zsenialitását (tényleg az, higgyétek el, egyszer azt mondták neki, hogy három nap múlva, karácsony másodnapján legyen Jáva szigetén a Merapi vulkán oldalában, a szeizmológiai állomásnál, és ott volt a kellő időben!). De mégsem vihetnek Svájcba, mert papír nélkül, még ha be is tudnának engem oda csempészni, nem biztos, hogy hazafele jövet kiengednek az országból, ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy nem loptak engem! Én még nem tudok beszélni, hogy tanúsítsam, teljesen önszántamból szegődtem hozzájuk.


Ezért aztán most a titkos B terven dolgoznak bánatukban, én meg addig elmesélem, hogy milyen volt a találkozás a csontkopánccsal. Igaz ugyan, hogy Olivier bácsi ajtaján azt írta, hogy ’ostéopathe’, a mamó szerint is csontkovácsnak kell nevezni őt, de nekem a csontkopáncs jobban tetszik, ezért így szólítom.

Azért vittek el hozzá, mert mint mondtam, van az a gomb a hátamon, ami bekapcsolja a sírógépet, ha lefektetnek… És a mamám a nagyon nehéz születésemre gondolva attól tartott, hogy valahol valami elnyomódhatott bennem, vagy fájdalmaim lehetnek… A papám szerint hisztizem, de a mamám ilyen rosszat nem feltételez rólam, sőt, minden köhintésemre attól tart, hogy lebetegedtem.

Így aztán elvittek, hogy a csontkopáncs bácsi nézze meg a koponyám és gerincem, és rakja helyre azt, ami nem a helyén van.
Negyvenöt percig tartott és NEM fájt egyáltalán! A csontkopáncs bácsi nagyon kedves volt, és mivel előtte jól megetettek, velem bármit lehetett csinálni, kezes bárány voltam! Sok bajt szerencsére nem talált a bácsi, kicsit a koponyámat megigazgatta, de csak nagyon finoman, mert már így is kezdett szép kerek lenni a fejem. Annyira, hogy néha a szüleim Gömbecfejűnek becéznek. A gerincoszlopommal minden rendben volt. Pedig a csontkopáncs bácsi sokat nézte, és minden egyes csigolyát leellenőrzött.

Egy adott ponton azt mondtam neki, hogy „hrghhh”, meg hogy „eöehhh”. A mamám eredeti szakmája tolmács, és időközben megtanulta a legújabb idegen nyelvét is, szóval már egész jól ért morzsibabóul, így aztán azonnal le tudta fordítani a csontkopáncs bácsinak, hogy ez nálam annyit jelent: „szimpatikus vagy”. Tényleg nagyon helyes volt a bácsi, és ő is azt mondta, hogy én egy egész ’cool’ babó vagyok. Még egy hónap múlva kell egy icipicit igazítania rajtam, de egyébként topformában vagyok, szerinte. (Na látjátok, mondtam én, hogy semmi bajom. És ezek után mégsem mehetek a hegyekbe!)

Jól összebarátkoztunk a csontkopánccsal, de aztán hazavittek. Este jól kibömböltem magam, hasfájás alibivel, de a mamám már átlátott a szitán, és gyorsan belémtömött egy kis homeopátiás Chamomillát, amitől aztán azóta sem volt kólikám. Pedig valami ok mégiscsak kéne, hogy zsörtölődhessek egy kicsit. Ezért nekem ez a meleg egész kapóra jön. A mamó már szükségállapotot rendelt el otthon, most bármikor bármennyit kérnék enni, azonnal kaphatok, sőt, ha nem kérnék, akkor is felajánlja nekem a folyadékbevitel nevében. Ezt persze ki is használom, gyakran kérek enni. Ma mértek meg, már 6840 g vagyok!!!


Na, szevasztok, sietek gratulálni a mamónak, mert most telt le a hosszabbítás a spanyol-holland döntőn, és a mamám már három hete megmondta, hogy a spanyolok nyerik a VB-t. Pedig semmit sem ért a focihoz, és szíve szerint a portugáloknak, a németeknek és a hollandoknak drukkolt volna. De akkor már tizenöt pusziban fogadott apukámmal, hogy a spanyolok lesznek a világbajnokok. Most nagyon büszke vagyok rá.