A narancssárga fényképezőgép
Már megint nem a gyerek a hülye! Pedig azt hittem, hogy most
már tényleg eljött a képzelődés korszaka. Amikor meg sem történt dolgokra
emlékeznek, egybemossák az emlékképeket, ott sem lévő szereplőkről hiszik azt,
hogy jelen voltak…
Úgy kezdődött, hogy rám tört az alkotásvágy, de sok időm nem
lévén csak pár követ és kristályt kezdtem fotózgatni a nappali asztalán, minden
különösebb háttér és fényképezőgép-beállítás nélkül. Csak úgy, villanyfény,
makró, raktam egymásra különböző sorrendben a hematitot, apofillitet,
hegyikristályt, rózsakvarcot, rodokrozitot és gránátot, aztán lőttem ész és
gondolkodás nélkül a képeket. Variációk egy témára. Morzsiból persze kitört a
segíteni akarás. Na ez külön téma, kis kitérő köv.
Most már, ugye, 30 hónapos is elmúlt, vagyis én közben egy
fene nagy tapasztalattal bíró anya lettem, és már egyáltalán nem pánikolok be,
ha hirtelen kijelenti, hogy „Segítek a mamának!” Tudom, hogy ez pl. főzéskor
azt jelenti, hogy egyfolytában az edényből kicsapó gőztől kell védenem, de már
régen nem teszi a tenyerét a kerámiafőzőlapra, és a tűzhelygombokhoz sem nyúl többé.
A kimosott ruha teregetésekor már trükkösebb az ő segítségével dolgozni, mert
rettentő gyorsan adogatja nekem a vizes zoknikat és pulóvereket, és
megsértődik, ha nem veszem el. De a megszáradt ruha leszedésekor már egész
hasznos, boldogan rohan minden egyes összepárosított zoknival a másik szobába,
ahol a ruhásszekrény van. Szóval ez egy egész jól hasznosított gyerek. Csak olyankor
van gond, amikor összemosódnak a fejében a fázisok, és az alig öt perce
kiteregetett ruhát kezdi magától leszedni és elvinni a szekrényhez… Milyen
nehéz ilyenkor meggyőzni, hogy mégse segítsen! A sepergetésnél is akar
segíteni, ezért aztán kapott egy saját, különbejáratú, igazi kisseprűt igazi,
piros szemeteslapáttal. Még pár hónap és megtanulja tán végre azt is, hogy a
lapátra összesöpört szemetet vízszintesen kell a kukáig szállítani…
Ez így rendben is van a segítkezéssel, jó egy Morzsi a
háznál. Na de mikor az jut eszébe, hogy művészfotó műfajban segítsen a Mamának,
akkor azért kicsit aggaszt a dolog. Merthogy a nagy segítőkészségtől fűtve a
hátam mögé áll, ha kisebb volnék, átölelne, úgy tapad rám, és izgatottan lesi,
hogy a digitális kijelzőn mikor tűnik fel a kép. A kattintás pillanatában
viszont épp elveszíti az egyensúlyát, és a jobb könyökömön lök egyet.
Művészfotó helyett egy bemozdult, életlen valami lesz. Ráparancsolok, hogy ne a
hátam mögött álljon. Erre a következő néhány művészfotó elképesztő szépségű
zen-csendélet lesz, de mindegyik hátterében ott mászik valami piros öltözékes
kisgyerek. A feje persze egyiken se látszik, hogy legalább azt érzékelhetné a
majdani műértő közönség, hogy milyen cukipofa. Nem ám, csak egy fél comb, egy
kinyújtott másik láb, egy kanapéba fúrt fej, na meg az előtérben a rózsakvarcon
lapuló vörös korall, amelyre még egy hegyikristályt is ráegyensúlyoztam.
Szóval az a jobb mégis, ha a hátam mögött áll. Kiinvitálom a
kép hátteréből, de kivonulás közben magával viszi a hímzett terítőt is, amin
instabil kőkártyaváram állt még ezelőtt pár másodperccel… Aztán megtalál egy
hatalmas fagolyót, és diadalmasan így szól:
„- Ni, Mama, ez kő, ami fából van!” – hááát, ha már vaskarika
nem lesz a fából…
Aztán rázendít. Először csak megemlíti, hogy ő is kér
fényképezőgépet. Öööö… Felhasználom Arisztotelész Organonját, vagyis az abban a
vitatkozás művészetéről írtakat, a helyes érvelést. A gyerek most már egyre
sértődöttebben követeli a fényképezőgépet. További meggyőző okfejtésbe bocsátkozom,
de a Morzsinak nagyon kell a fényképezőgép. Ráadásul tudja, mit akar! Méghozzá
narancssárga fényképezőgépet!
Atyám, azt meg honnan veszi!? Rózsaszínt ugyanis már láttam a boltban,
persze, de nálunk a háztartásban egy szurokfekete Fuji és egy szintén fekete
Minolta lakik, a színes fényképezőgépekkel szemben valahogy előítéleteink
vannak. Nem egészen sznobizmusból, de mégsem a szín a döntő tényező, amikor
kamerát veszünk. (Sőt, ha szép a színe, az engem épp elriaszt, mert attól tartok, azt akarja
velem elfeledtetni, hogy a gép a 12 megapixelen kívül egyebet nem is tud.)
"- Mama, narancssárga fényképezőgépet, Mama!" – brühög a gyerek,
megfeszült testtel, én meg egyre kétségbeesettebben töröm a fejem valami
elterelő hadműveleten… A konfliktuskezelés súlyos perceit nem ecsetelem, aki
még nem hallott ilyenről, az járjon lakógyűlésre, vagy vállaljon
gyereket :-) . Minden esetre akkora a felfordulás, a méltatlankodás minden fél
részéről, hogy szinte csak erre emlékszem, az sajnos kiment a fejemből, hogy
mi volt a „trigger”, vagyis a „Heuréka!”.
De még mielőtt Morzsi átcsapna üvöltő szelekbe, én csapok a homlokomra.
Hát persze! Futás az előszobaszekrényhez. Jól emlékszem
vajon, ott van? Hurráááá!!! Ott van.! Diadalittasan kiemelem belőle a nyáron
valami francia benzinkútnál egy hosszú út alkalmával vett játékkamerát.
Igazából fényképezőgép alakú nyomogatós játék, a digitális kijelző helyén víz
van, és abban színes golyócskák, amelyeket a gombok nyomogatásával be kell a
vízben levő kémcsövekbe „kergetni”. Mondanom sem kell, hogy kívül a műanyag „váza”
narancssárga.
A bökkenő csak az, hogy annak idején nem tetszett a játék
Morzsinak, és miután földhöz vágta és kijelentette „Ezt a játékot nem szeretem!”,
majdnem kidobtam. Azért került az előszobaszekrénybe, mert ott gyűjtöm a ritka
alkalmakkor elszállítandó műanyagszemetet meg a továbbajándékozandó játékokat.
Most már emlékszem, pont e narancssárga fényképezőgép (vagyis a Morzsi
szeszélyes reakciója) miatt döntöttem el pár hónappal ezelőtt, hogy egyszer el
kéne vinni - látogatóba! - a gyereket például abba a malajziai árvaházba, ahol hét éve jártam.
Ott a gyerekeknek abszolút semmi tulajdona (nemhogy játéka) nem volt a ruhán
kívül, amit viseltek. Az udvaron faágakkal játszottak, akinek pedig még az sem
jutott, az csak ült és nézett maga elé. Ha soha nem marad semmi nyoma semmi
jótettemnek, akkor is nyugodt vagyok, hogy legalább valami minimális kredit van a nevem mellett, hogy küldtem nekik két nagy doboz játékot… Most azonban itt állok
egy elkényeztetett nyugati gyerekkel, aki megmondja, hogy mennyi vajat kell a kenyerére
kenni, hogy melyik sapkát akarja reggel felvenni… és fényképezőgépből meg
narancssárgát kér. És ez gyerek a sajátom!
Még dolgozom a jelenségen, most a fő az, hogy ilyen narancssárga kamera tényleg létezik, és még elő is került.
Ennek örömére a gyerek el is kezdett vele fényképezni, úgy mint én az enyémmel. Már éppen
megnyugodtam, hogy akkor végre zavartalanul fotózgathatok, mikor eszébe jutott,
hogy ő is köveket akar modellnek. De abból sem akármilyeneket, hanem persze,
hogy hegyikristályt! Pont azt, amit én fotóztam. Modell híján térdeltem hát a
nappaliban, a gép akkumulátora is lemerült (ezért megkímélem olvasóim a
narancssárga gép látványától, ugyanis nem tudtam már lefotózni), az őszi alkotói
délutánt ezennel zárjuk… Irány a konyha!
