Ha az ember gyereke komolyabban rászánja magát a beszédtanulásra, egyszer csak tele lesz a lakás szótagokkal! Ott lóg, lebeg, toporog, zsibong a sok mi, ma, mó, da, ba, bó, bu, pü, fü, vű, di, dü, gű, ge de, te, bi, pi… Legalább ötven szolfézskönyvre való van belőlük, és még az összes fiókba és polcra is jutna, és akkor sem fogyna ki belőlük a család.
A csemete azonban megunja őket termelni, és elkezdi a meglévő anyagot kombinálni, ide-oda rakosgatja a szótagokat, és azzal szórakozik, hogy hallás után leutánoz mindent. Morzsi gyerek egy székely tájszólással beszélő apukát, meg egy átlagmagyarul tépelődő értelmiségi anyukát hall leggyakrabban, de néha beleszólnak (most épp) a stájerországi rádió hírei, a svíccertüccs tévériport, meg a luxemburgi boltban francául kéri a kenyeret a mama, ellenben, ha fel kell hívnia az autószervizt, akkor hochdeutsch németül beszél velük, a szomszédasszonyok a folyosón löccöbürges nyelven fecsegnek (vagyis a németnek a moselfrankisch nevű nyelvjárásában, de ezt a helyi lakosság saját különálló nyelvnek tekinti, és tagadja, hogy a némethez sok köze lenne). Namármost, ha mindebből elcsíp ezt-azt az ifjú, aztán leutánozza a maga hangkészletével, akkor a végeredményt el lehet képzelni – ugyancsak nevettető. De a Mamó legnagyobb örömére mégis áthallatszik már mindezen valami magyar sajátosság.
Egyszóval poliszillabikus lett a gyerek – ahogyan Mamó egyik professzora mondta annak idején Mamó hat hónapos amerikai tartózkodása után, arra utalva, hogy az elején a Mamó ugyancsak szűken mérte az angol szavakat és mondatokat. Még mindig vannak persze olyan szavak, amelyekből Morzsi csak egyetlen szótagot hajlandó mondani (például a cipő az pő, a bicikli „bi“, a lába az „ba“), de azért egész szavakat is képes kimondani. Leginkább azt, hogy „autó“, és mindezt olyan hangsúllyal, ahogy a Sanyi beszél az Üvegtigris filmekben. Még nem az igazi, de szórakozni már jól lehet rajta.
Egyik délutánon Zoli épp elmagyarázta, hogy az általa újonnan kifejlesztett didaktikus módszer lényege, hogy amikor az ember már nem tudja szép szóval megakadályozni, hogy kedvenc egy szem gyermeke azt tegye, amit nagyon nem kéne, akkor verés és kiabálás helyett rá kell körömmel a kezecskéjére koppintani. Mert az egy hirtelen jövő, és mégsem kellemes figyelmeztetés, ha Morzsi egy koppintást kap. Nocsak, ezt meghallotta a szóban forgó illető, el is kezdte ismételgetni nagy ártatlanul: „káppintáká, kappintaka, kippantoka, koppintóka“, ez az, ráérzett a csemete, „koppintóka“! Tehát, ha ilyet hall valaki nálunk, akkor az nem egy finn szó, hanem Morzsi egyik alkotása.
Van még pár szó, amit ő gyártott, és a mamájának fogalma sincs, mit is jelentenek: pötyü (talán a cipő az), pityom (talán pizsama), bide (újabban így hívják morzsiul a békát), kuku (ez a kuka), de van böri, tótya, pata és tenge is, na ezekről tényleg nem sejtik az ősök, hogy mi a csodát takarnak. A csepüről ellenben most már tudják, hogy seprű akar lenni, miután Morzsi a heti nagybevásárlás alkalmával megpillantotta a boltban a seprűt és a lekváros pultoktól kezdve a pénztártól való távozásig egész idő alatt folyamatos, hangos CSEPÜ, CSEPÜ, CSEPÜ kiabálással követelte, hogy vegyenek neki most azonnal egy seprüt. (Valamiért imád takarítani – most még.) A pénztárosnő szórakozott a dolgon, pláne, mikor észrevette, hogy a legtöbb általunk vásárolt élelmiszeren apró fogsornyomok vannak – szerintem arra gondolt, hogy ez a gyerek a seprűt is megrágcsálná. Igazi csepürágócsemete, nicht wahr? De nem kapott seprűt, most az egyszer Mamó a sarkára állt.
A boltból hazaérve újabb megpróbáltatás elé állította Zoli aput és Mamót a gyerek, mert mostanában folyamatosan megtagadja az evést. Mondjuk aznap megkegyelmezett ősein, és végül elkezdett húst enni, és követelte is, ha elfogyott előle: hutyu, hutyu, husu! Mamó megjegyezte, hogy aki húst akar, akarjon tojást is, erre Morzsi elkezdte ismételgetni, hogy toásu, toásu! Egész ősmagyar hangulatú beszélgetés bontakozott ki, de aztán Morzsi valamiért mégis eltért a tervtől és egy fél citromot kaparintott meg. Apu és Mamó gondolta, hogy majd a „zzizom“ elfacsarintja kissé Morzsi képét, de nagy elképedésükre a verhetetlen, legyőzhetetlen Morzsi egykedvűen kiharapott a citrom húsából egy jó darabot és szemrebbenés nélkül megette. Utána evett egy kis „totyát“ (azaz sonkát is), néha-néha mellé egy kis citromrostot, de minden kertelés és körítés nélkül. Azért a szülőknek is volt sikerélménye, végre nem „ee-peee!!!“ volt a menü, azaz nem eperjoghurt eperjoghurttal, ahogyan Morzsi a nap tizenkét órájában szívesen venné.
